Milyen érzés volt először látni a filmet?
Patrick Duffy: A párommal együtt néztük, és lenyűgözött minket. Ez az alkotás jól ábrázolja a különféle karakterek gyarlóságait, azokat is, amelyek ellen harcolnak, és azokat is, amelyek szerethetővé teszik őket. Jó érzés volt, hogy ebben a moziban én is kaphattam egy pici szerepet, mert olyan csodás emberábrázolások kellettek ehhez a filmhez, amilyenek miatt az ember annak idején színész lett. Kevés pénzből, alacsony költségvetésből készült a film, de azt hiszem, az alkotók minden fillért remekül hasznosítottak.
És milyen benyomásokat keltett önben Magyarország?
P. D.: Tisztában vagyok Magyarország múltjával, hogy min ment keresztül. De az első benyomásom egy országról mindig abból ered, milyenek az ott lakók. Azonban én hátrányban vagyok, mert az embereknek már van egy képe rólam, ez pedig egyet jelent Bobby Ewing karakterével. Szóval bárki, akivel csak kapcsolatba lépek, már tudja, ki vagyok, hiszen Dallas-rajongók voltak. Tehát én annyit látok, hogy ez egy olyan ország, ami tele van mosolygós emberekkel, mert aki csak meglát, az rohan, hogy köszöntsön, és kezet rázzon velem. De tudom, ez mind azért van, mert a Dallastól kaptak valamit, ami annak idején táplálta a boldogságukat.
Szoros kapcsolatban maradt valakivel a Dallas színészei közül?
P. D.: Mi olyanok voltunk egymásnak, mintha a közeli családtagok lennénk. Linda Grayjel, aki Samanthát játszotta, és Larry Hagmannel, aki pedig Jockey-t, csak úgy hívtak minket, hogy a három muskétás. Larryt sajnos már elveszítettük, de Lindával jó a kapcsolatunk. Ott voltunk egymásnak az élet minden helyzetében: onnantól kezdve, amikor a gyerekeink születtek, odáig, amikor elveszítettük a szüleinket. A srácokat gyakorlatilag együtt neveltük fel. Folyamatosan kapcsolatban vagyunk, amióta itt vagyok, például már kétszer beszéltünk telefonon.
Emlékszik az utolsó találkozásra Larry Hagmannel?
P. D.: Természetesen. Találkoztam vele még a halála napján is. Linda Grayjel bementünk hozzá a kórházba. Az utolsó leheleténél nem voltunk ott, hagytuk, hogy akkor már csak a család legyen ott, de elbúcsúztunk tőle.
Az év sztáreseménye hamarosan! Szavazz a sztárokra, és nyerj!
Mi vár önre Amerikában?
P. D.: A The Family Business című sorozatban forgatok, az első évad már elkészült, és hamarosan érkezik a következő is. Közben a barátnőm, Linda és én négy év után összeköltöztünk. Neki Coloradóban volt az otthona, nekem pedig Oregonban és Los Angelesben. Az oregoni ranchet eladtam, ő otthagyta Colorádót, és mostantól egy házban fogunk élni LA-ben. Az én szakmámnak az az egyik szépsége, hogy nincs nyugdíjazási idő. Ha más már nem is, a nagypapaszerepek még ott vannak. Szóval ameddig elég egészséges vagyok hozzá és dolgozhatok, addig meg is teszem. Talán már nem forgatok annyit, mint régen, de éppen eleget filmezek ahhoz, hogy azt érezzem: még mindig színész vagyok. Ha pedig csörög a telefon, és azt kérdezik, szeretnék-e Magyarországon forgatni, és ráérek, akkor szívesen szállok repülőre.
Buddhista, hogyan ismerkedett meg a vallással?
P. D.: Fiatal színész voltam, egy balett-társulatnál ajánlottak munkát. Én voltam a narrátor. A turnébuszban a táncosok között volt egy gyönyörű lány, aki történetesen buddhista volt. Nagyon vonzónak találtam. Azt kérdezte, nem akarom-e jobban megismerni a vallását. Bevallom, nem az volt a vágyam, hogy buddhista legyek, de annál inkább meg akartam ismerni ezt a lányt, így igennel feleltem. Azt mondta, akkor a turné alatt mindennap menjek be a szobájába, és tanít egy kicsit a buddhizmusról, én pedig így is tettem. Ez egyszerre ültette el a lelkemben ennek a vallásnak a magjait és az egész kapcsoltunkét. Ő lett ugyanis a feleségem, a gyermekeim anyja. Helyesebben a mi gyermekeinké. A személyiségemhez pedig tökéletesen illett a buddhizmus napi rituáléja. Én a szokások embere vagyok. Minden reggel kántálok, és minden este is. Most már 52 éve. Egyetlen reggelt sem hagytam ki sohasem. Az esti kántálás során pedig visszatekintek az adott napra. Ezek az esti rituálék megtanítottak arra, hogy kritikus legyek magammal szemben, hogy tudjam, mi az, amiben nem voltam tökéletes, mi az, amiben fejlődnöm kell. Kijavítsam a személyiségem hibáit, vagy legalább kisebbítsek rajtuk. Sokkal inkább kontrollálom így a saját életemet. A feleségem meghalt majdnem hét éve, de amit tanított, az itt maradt velem, egyedül is folytattam. Ennek köszönhetem azt is, hogy megtaláltam Lindát. Ő most számomra a tökéletes társ, akit szeretnek a gyermekeim, szeretnek az unokáim, akit a nővérem is szeret. Ez az életem szerencséje, amit nem tudok különválasztani a buddhizmustól. Nem vagyok szerzetes. Megiszom a boromat, és megeszem a marhasültemet, de olyan emberi lény vagyok, aki megpróbálja kihozni magából a legjobbat.
Kiemelt kép: Getty Images, Olajos Piroska/fotocentral.hu
