Manapság az emberek elengedik, kidobják, lecserélik az elromlott dolgokat, mintsem hogy próbálnák megjavítani azokat. Igaz ez az emberi kapcsolatokra, a házasságokra is. Ritka példa az énekes, Király Viktor és felesége, Király Virág Anita, akik nem csak megpróbálták, de helyre is tudták hozni megromlott házasságukat.

Két éve, hogy újra egymásra találtak. A mai világban sokan az első komolyabb akadálynál elengedik egymás kezét. Önöknél mi volt a baj, és hogy sikerült túljutni rajta?

Király-Virág Anita: Nagyon rossz látni, hogy a házasságok, a kapcsolatok eldobhatókká váltak. Sok nő ír nekem, amióta tudják, hogy Viktorral sikerült megmenteni a házasságunkat, és azt kérdezgetik, hogy csináltuk, mert ők legszívesebben már költöznének, válnának, és csak az egzisztencia tartja őket vissza. Nem beszélnek a gondokról, nem küzdenek, nem mennek el a falig, hanem elengedik a kapcsolatot. Én ennek a szöges ellentétét tettem.

Király Viktor: Milliószor elmondtam Anitának, és most újra elmondom a nyilvánosság előtt is.

Ő tényleg egy istennő, hogy kitartott mellettem.

Ehhez annyira erősnek kellett lennie, hogy az hihetetlen. Hozzáteszem, nem drogoztam, nem voltam agresszív, nem volt harmadik fél, „csak” az alkohol, de az masszívan… Borzasztó nehéz időszak volt, és ezt ő mind átélte, túlélte, és még mindig itt van mellettem. Le a kalappal előtte. Segített nekem, ahogy csak tudott. De a végső döntést nekem kellett meghoznom…

„A boksz az én rehabom”

Emlékszik, mikor határozta el, hogy leteszi a poharat?

K. V.: Arra nem, hogy pontosan mikor és miért jött bennem a felismerés, de arra igen, hogy – Anita mellett – mi segített mindebben. Ő és Kolen már visszaköltöztek, de a lejtmenetem még folytatódott, és már néztük, hova menjek elvonóra, amikor megcsörrent a telefonom. Az RTL hívott, hogy lenne-e kedvem a Sztárboxhoz. Az élet dobott egy igazi mentőövet. Lényegében ez lett a megoldás, ez lett az én „rehabom”.

Kaptam egy új célt az életemben, méghozzá azt, hogy ne verjenek csúnyán össze… Nyolc hónapon át heti kilenc edzésem volt. Semmi mással nem foglalkoztam, még a zenével sem.

Minden egyes ütést, amit kaptam, méltó büntetésnek fogtam fel, és úgy éreztem, jár nekem, amiért ezt tettem magammal.

K‑V. A.: Én emlékszem a pillanatra… Visszaköltöztem, és igen, valóban folytatódott az ivás, de azért visszavett a tempóból, és egyre többször láttam a fényt az alagút végén. Egyik nap láttam, hogy szinte szikrázik a szemében valami, és amit eddig zsigerből elutasított, most maga veti fel: menjünk, és keressünk egy elvonóközpontot. Azonnal elkezdtem kutatni, és úgy voltam vele, hogy ha annak, hogy jól legyen, az az ára, hogy fél évre be kell valahova feküdnie, és nem is beszélhetünk, ám legyen. Én megvárom.

Anita elköltözött Kolennel

BAnita, önnek egyébként ki volt a legnagyobb támasza?

K‑V. A.: Legfőképp anyukám volt az, akivel mindent megbeszéltem. Illetve az egyik legközelebbi barátnőm. A szüleim 40 éve együtt élnek, és ha a korábbi generációt nézzük, a nagyszüleim mára 75 éves házasok lennének. Ezeket a mintákat hozom otthonról. De így sem volt könnyű… A kedves szótól a fenyegetésig mindent megpróbáltam Viktornál. Ápoltam a lelkét. Volt, hogy én hoztam neki az italt, hátha az a jó megoldás, ha nem tiltom, és legalább látom, mit és mennyit iszik. Hónapokon át párterápiára is jártunk, de egyszerűen semmi sem segített. Az utolsó utáni lépés volt, hogy elköltöztünk Kolennel. ­Egyszerűen van az a pont, amikor akármennyire szereted a másikat, nem tudsz tovább így élni.

K. V.: Az a baj, hogy ilyenkor az ember egy másik világban él. Ha jön egy probléma, csak megissza azt a sört, és máris nem kell szembenézni vele. Lelazul, és minden gond lepattan róla. Tudtam, hogy nekem ezt az alkoholproblémát meg kell oldanom, ha egy harmonikus kapcsolatban akarok élni. Egyébként ezt nem úgy kell elképzelni, hogy napi szinten be voltam rúgva. Koncerteken például sosem ittam, és a családi életemet is sokáig szépen tudtam működtetni. Ezek inkább időszakok voltak az elmúlt 20 évemben, és közben átmentem minden folyamaton, amin a legtöbb alkoholista átesik.

Azzal kezdődött, hogy a fellépések után leittam magam a sárga földig. Aztán voltam egy ideig zugivó is.

Később volt olyan, hogy amíg például Anita a szüleinél volt Kecskeméten Kolennel, én négy napot végigittam, de amikor hazaértek, nem tettem. Az is előfordult, hogy már nem titkolóztam, és azt hangoztattam, hogy „férfi vagyok, azt csinálok, amit akarok.” A pokol akkor szabadult el, amikor ez a funkcionális alkoholista lét már a mindennapjaimba is kezdett bekúszni.

„Nem hittem, hogy megteszi”

Ezek szerint nem Anita és a kisfiuk költözése tette be a kaput.

K. V.: Nem hittem, hogy megteszi, és tényleg elmegy. Pedig egy ideje már mondogatta. Már tudom, hogy az ő fejében ez volt az utolsó lehetőség, az én fejemben viszont csak annyi játszódott le: a családom is elhagyott…

K‑V. A.: Ilyenkor egy nő abban reménykedik, hogy mint a filmeken, a férfi észbe kap, rájön, hogy mit veszít, teperni kezd, és minden megoldódik. Meg voltam győződve, hogy amint kitesszük a lábunkat otthonról, és ez Viktorban tudatosul, az összes üveget lelöki a polcról, és keres egy szakembert. Nem így lett…

Nincs szörnyűbb, mint amikor látod a napnál is tehetségesebb párodat, ahogy 110 kilósra puffadva, céltalanul ül kanapén, nem tesz magáért semmit, és már te sem tudsz mit tenni, annyit küzdöttél.

Mégis visszament hozzá, még mielőtt Viktor meghozta volna a sorsfordító döntést.

K‑V. A.: Másfél külön töltött év után végiggondoltam és átértékeltem, hogy tényleg el akarom-e engedni ezt a házasságot, és akarok-e új kapcsolatot, ahol szintén lesznek majd buktatók, és ahol ugyanúgy csiszolódni kell a másikhoz, ahelyett, hogy azt menteném, és azon dolgoznék, ahol megvan az alap mind az érzelmekben, mind a működésben. Egyébként sem szeretem a kudarcokat, és rengeteg melót tettem abba, hogy Viktor kijöjjön ebből. Úgy voltam vele, nem adhatom fel, és valahogy megoldjuk. Végül ő oldotta meg, de azért valamit talán én is hozzátettem…

K. V.: Ezt talán még nem mondtam Anitának, de amikor visszajöttek, valami nagyon megváltozott benne. Elkezdett borzasztóan empatikus lenni, és még inkább partnerként foglalkozni velem. Mintha rájött volna, hogy ez tényleg egy létező és komoly probléma, nem csak kitalálom. Jött a 40. születésnapom, és ott is száraz szülinapot rendezett. Megértőbb, odaadóbb, figyelmesebb lett, mint valaha. Mondjuk, a visszaköltözés drága volt nekem. (nevet) Anita felújította az egész lakást, mondván, új élet, új színek. De jórészt egyébként itt is rám gondolt, és hogy biztosan jobbat tesz a közérzetemnek, ha fekete helyett meleg színeket látok mindenhol.

„Olyan nincs, hogy minden tökéletes”

Kolen mit érzékelt ebből?

K‑V. A.: Azt mondtuk neki, hogy építkezünk, apa azért nincs most velünk. Persze a gyerekek mindent megéreznek, de azt gondolom, egész jól lehoztam ezt az időszakot. Gondoskodtam róla, hogy az albérletünkben minden meglegyen neki, ami a régi lakásban megvolt. Jöttünk-mentünk, programoztunk. Nem volt olyan nap, amikor azt látta volna, hogy sírok a kanapén. Az más dolog, hogy ha elaludt, ezt tettem…

K. V.: Kolen nagyon anyás. Szóval, ha lehet ilyet mondani, nekem ez volt az egyetlen menedékem, hogy tudtam, emiatt nem fogja olyan drasztikusan megélni ezt az egészet.

Akkor kimondhatjuk, absztinens lett és marad is?

K. V.: Két éve egy kortyot sem ittam. Semmilyen ünnepi ­koccintás nem fér bele. Szerencsére a boksznál annyira átkapcsolt az agyam, hogy elmaradtak az elvonási tünetek és a sóvárgás is. Az első két hétben kicsit ingerültebb voltam, de ennyi. Hogy öt év múlva mi lesz, azt nem tudom, de már nem félek a visszaeséstől, és Anita sem. Olyan erősnek érzem magam, hogy azt gondolom, az alkohol nem jöhet vissza az életembe.

A családja milyen szerepet játszott ebben, hogy van most a Király família? Korábban Anita kapcsán széthúzásról lehetett hallani.

K. V.: Mindenki tudott a problémámról, de én Anitával éltem, élek. Ő volt az, aki ténylegesen tudott nekem segíteni. Voltak beszélgetéseim Lindával és apámmal, de nem tudtak úgy segíteni, ahogy a feleségem, vagy én magamon. A családot illetően minden rendben. Nyilván mindig lehet dolgozni valamin, ahol ennyiféle ember van, de hol nem?

Mondhatjuk, hogy most minden idilli, és akár jöhet a kis tesó is?

K. V.: Olyan nincs, hogy minden tökéletes, nagyon sok minden van, amiben nem értünk egyet. De ezek nem olyan dolgok, amik válóokok lennének. Ahhoz képest, amin keresztülmentünk, már semmiségek. A babatémában pedig úgyis a nő dönt, de én így is kereknek érzem az életünket. Elsőre se tudtam elképzelni, hogy apa leszek, távoli dolog volt számomra. Ma meg ránézek a fiam­ra, és gombóc van a torkomban, annyira szeretem. Valószínűleg a következő gyerekkel is így lenne. Ha Anitán azt látom, szeretne, én semmi jónak nem vagyok az elrontója. Csak számolni kell azzal, hogy én iker vagyok, az unokatestvéreim is azok, és a nagyszüleim is. Szóval könnyen lehet, hogy a kis tesóból kis tesók lesznek.

K‑V. A.: Én nagyon karrierorientált lettem, sok tervem van. Folyamatosan új kozmetikai termékekkel jövünk ki, és most leszerződtünk az Amazonnal Németországban, és Európán belül más ország felé is nyitni szeretnénk. Nem tudom, hogy férne bele még egy gyerek. De közben van egy olyan gondolatom is, hogy ha már egy van, a kettő nem nagy ugrás. Fene tudja, de 35 évesen pár év gondolkodási időm még azért van.