Napi friss

Vámos Miklós: „Semmit sem tettem úgy, mint a szüleim, én a magam módján szúrom el a dolgokat”

Távolságtartó, olyannyira, hogy újabban a Holdról figyel minket. Rengeteg téma­ötlete van, ám csak azokat írja meg, amelyekbe bele is tud szeretni. Tizenéves ikerfiait neveli, és bár neki nem volt boldog gyerekkora, biztos benne, nem követi el a szülei hibáit.

Van egy blogja, amelyben azzal játszik, hogy a Holdról néz le ránk. Mi végre ez a távolságtartás?
Vámos Miklós: Csak egy játék ugyan, de ezzel is kifejezésre kívánom juttatni, hogy a közélet számomra olyan álságos és ellenszenves, hogy a lehető legtávolabbra szeretnék kerülni tőle. Az irodalmi csoportoktól meg már sokkal korábban eltávolodtam. Fiatalon nagyon hamar bekerültem ugyan a fősodorba, de aztán elmentem Amerikába néhány évre, majd visszatérve, elindult egy tévés műsorom, amelynek óriási nézettsége és sikere lett. Az ilyesfajta sikereket nem nagyon értékelte az irodalmi elit. Ráadásul én szeretek írni, viszont nem szeretek „bandázni”, főleg nem járok össze írókkal. A magyar írók szerintem leginkább egy nomád törzshöz hasonlítanak. Ha valaki véletlenül egy kicsit elfordul, az, aki a háta mögött van, lenyilazza. Kívülállónak lenni jó.

Most jelent meg az Ötvenhét lépés című regénye. Ha az írásról mesél, azt mondja, a rengeteg témaötletből azt írja csak meg, amelybe bele tud szeretni. Ebbe a történetbe hogyan szeretett bele?
V. M.: Vannak kedvenc helyeim. Például egy kastély, ahova mindig szívesen járok. Még a hetvenes években jutott eszembe, hogy jó lenne megírni a történetét. Később találkoztam egy öreg nénivel, aki elmesélte, hogy amikor cseléd volt, hogyan éltek vissza ezzel a helyzettel a munkaadói. Eszembe jutott, hogy ez a két téma mennyire összeillik. Még én is meglepődtem, milyen rohamtempóban készült el az Ötvenhét lépés című kisregény, amely négy nő és a kastély történetét meséli el.

Kedvenc helyei közé tartozik a Duna-part is. Egyszer még palackpostát is küldött. Mit üzent, és kinek?
V. M.: Ez néhány évvel ezelőtt történt. Házibuli volt nálam. A házamhoz közel van egy stég, kinn levegőztünk néhányan, a Szigetről a bulizó fiatalok zenéjét hozta a víz. A társaságból valakinél volt egy kiürült borosüveg, találtam egy cetlit, ráírtam: „Aki ezt megkapja, egy napig ne csináljon semmit!” Gondoltam, a Szigeten a fiatalok mindennap széttáncolják magukat, aki ezt megkapja, pihenjen egy napot.

Többször mesélt már arról, hogy nem volt boldog gyerekkora és felhőtlen viszonya a szüleivel. Ön is szülő. Nem tart attól, hogy elköveti ugyanazokat a hibákat, amelyeket a szülei?
V. M.: Elmúltam negyvenéves, amikor egyszer a tükörbe nézve apám nézett vissza. Kellemetlen pillanat volt. Aztán eltelt még tíz év, és egy alkalommal anyámat láttam viszont a tükörképemben. Az még rémületesebb volt, hiszen azért mégiscsak férfi vagyok. Ez csak egy vicces és képletes példa arra, hogy miket, kiket hordozunk magunkban. Sokat olvastam pszichológiai, szociálpszichológiai munkákat ebben a témában, és végül arra jutottam, hogy az embernek két választása van, ha gyereket nevel. Vagy ugyanazokba a hibákba esik, mint a szülei, vagy a saját hibáit követi el. Semmit sem tettem úgy, mint ők, ebből arra következtetek, hogy én a magam módján szúrom el a dolgokat. Nagykorú ikerfiaim vannak. Két eléggé különböző személyiség. Gyereket nevelni nehéz, örökös munka. Nem hiszem, hogy jót tennék az emberekkel, ha azt próbálnám elhitetni, hogy én jobban csinálom, mint ők. Nekem csak egy elvem van, egyszerű, de ebből nem engedek. Ha egyszer azt mondtam, hogy nem, akkor az nem. Akkor is, ha a kimondás utáni pillanatban már tudom, hibát követtem el, mert talán inkább azt kellett volna mondani, hogy igen. Vagy fordítva. Abban egészen biztos vagyok, hogy ameddig egy generáció eljutott a tudásban, az érzékelésben, a felfedezésben, azt szinte a génekkel továbbadja a fiataloknak, így ők már egy lépéssel előrébb kezdhetik.

Az Apák könyve és az Anya csak egy van című regények a szüleihez való viszonyából inspirálódtak. Terápiás írások ezek?
V. M.: Soha nem írtam meg valamit azért, hogy gyógyítgassam magam. De minden könyv terápia. Elsősorban annak, aki olvassa. Az Anya csak egy van után legalább ötszázan írták, mennyire örülnek, hogy én sem szeretem az anyámat, mert ők ezt eddig nem mondták ki, viszont a könyv hatására felhívták az anyjukat telefonon, vagy meglátogatták, és törődtek vele. Az Apák könyvénél pedig rengetegen azért írtak, hogy elmondják, milyen megrendítő a történet, ők is összeszedtek mindent a felmenőikről, és milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen családom van. Pedig az a történet egyáltalán nem az én családom, csak kitaláltam, épp azért, mert nekem nem olyan volt.

Kiemelt kép: Birton Szabolcs/fotocentral.hu

Címkék:

A STORY MAGAZIN FRISS SZÁMÁT KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Kövess minket az Instagramon is!