Korda György jól ismerte Szécsi Pált, hiszen mindketten a magyar tánczene legendás előadói voltak. Gyakran léptek fel ugyanazokon a fesztiválokon, és a társaságuk is közös volt. Bár igazán jó barátok nem lettek, kedvelték és elismerték egymást.

Korda Györgyöt is megkerestük, nosztalgiázzon egy kicsit arról, ők ketten mennyire álltak közel egymáshoz, illetve idézzen fel nekünk pár régi közös emléket. Elsőre egy kis gondolkodási időt kért tőlünk, de csak amiatt, hogy mit is meséljen...

Kevesen múlott

Amikor másnap visszahívtuk, nem köntörfalazott. „Azt mindenképpen szeretném elmondani – ugyanis ez az igazság –, hogy mi Palival valójában nem voltunk barátok. Ellenben jól ismertük egymást. Közös társaságba jártunk, és a másikat váltottuk a fesztiválokon. Illetve ugyanaz lett a szövegírónk, Vándor Kálmán, aki nekem fantasztikusan jó cimborám is volt. A hatvanas évek végén Kálmánnal ellátogattunk a San ­Remó-i fesztiválra. Ott több dalt is meghallgattunk, majd egyszer csak azt mondta nekem Kálmán: ’Válassz!’­ Tehát ez úgy nézett ki, hogy amelyik nótára én ráböktem, arra ő írt egy szöveget, és csináltunk belőle egy magyar slágert. Na én végül a három szám közül a Vado a lavorarét és a I giorni dell’arcobalenót választottam. Ezekből lett a Kár itt minden szóért és a Szivárványfényben. Így maradt meg a nápolyi énekes, Peppino Gagliardi Settembre című nótája, ami végül Szécsi Palié lett… Kitalálják a magyar címét? – kérdezi játékosan. – Hát a Violák! Ami végül a legnagyobb sláger lett mind közül! Na ilyen jó érzékkel választottam!” – idézi fel nevetve.

Hatalmas tálentum volt

Bár hallani Gyuri bácsi hangján, mennyire jól derül ezen a régi történeten, és egyáltalán nem úgy mesél róla, mint aki bármit is megbánt volna, azért megkérdezzük tőle: mindez okozott-e feszültséget közöttük Szécsi Pállal? „Nem, dehogy! Sőt örültem is neki. Igazából ez a dal indította őt el ezen az úton, és emiatt sem bántam, hogy ő énekelte el. A másik két dalt is nagyon szerették az emberek – magyarázza tovább. – Különben sem irigykedünk soha egymásra, annak ellenére sem, hogy mindketten slágerénekesek voltunk. Megvolt a saját rajongótáborunk, nem volt okunk féltékenykedni egymásra, vagy rivalizálni a másikkal. Tisztában voltam vele, mekkora tehetség, hogy mit tud, és hiszem, hogy ez fordítva is igaz volt.”

„Felöntöttünk együtt a garatra”

Mint mondja, nemcsak énekesként nézett fel Szécsi Pálra, hanem emberileg is. „Most beugrott még valami! De ehhez be kell, valljam, hogy a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején mi sokat jártunk társaságba, és azért italozgattunk… – folytatja mosolyogva a népszerű énekes. – Azok voltak ám a szép idők! Az aranykor! Fiatalok voltunk, sikeresek. Akkor még nem Gyuri bácsinak hívtak… – neveti el magát. – Na és egyszer rendesen felöntöttünk a garatra Palival, aki váratlan odalépett hozzám, elővett egy tízforintost – ami akkoriban sok pénznek számított –, kettétépte, majd átnyújtotta a felét, és azt mondta: ’Tedd el!’ Így is tettem, és képzeljék, máig őrzöm ezt a cetlit, nagyjából ötven éve. Számomra ez maga a nosztalgia! Ahogy mesélek, szinte visszacsöppenek azokba az időkbe. Hál’ isten, a dalaink, az övé és az enyémek is fennmaradtak, szeretik és hallgatják őket, és bízom benne, hogy ez így lesz még évtizedeken vagy akár egy évszázadon keresztül is. Ezt kívánom.”