Szinte bármit elkészít, legyen az magyar, olasz vagy japán étel, de palacsintából – ami az unokája kedvence – nem tud eleget sütni. Szeret másokra főzni, de ha éppen nincs, aki beugorjon hozzá ebédre, és ő pacalt kíván, már veszi is elő a lábost. Számára a főzés nem attrakció, de ha nagy ritkán nincs hozzá kedve, vagy épp nincs rá ideje, abból sem csinál gondot.

Az örökifjú szubrett 2026-ban sem pihen, már januártól kezdve is több városban van feladata, ugyanis nemcsak Budapesten játszik, hanem például a debreceni Csokonai Színházban is.

Az ingázást jól viseli, azt viszont már kevésbé, hogy ebben a sűrű időszakban valamivel kevesebb ideje jut imádott unokájára, a három és fél éves Vincére.

Gyakran emlegeti a mamát

Napközben próbákra és olvasópróbákra siet, esténként előadásokra, de amint van egy kis szabadideje, rohan az unokájához.

„Most sokat jövök-megyek. Egyébként meg csodálatos érzés visszatérni a Csokonai Színházba – én ott éltem nyolcéves koromig! A társulat fantasztikus, pont, mint a szüleim korában is volt. Molnár Levente, Fischl Mónika és sorolhatnám. A repertoár is lenyűgöző! Volt egy szerepem Peller Karcsi Csárdáskirálynőjében, és pár nap múlva mutatjuk be a János vitézt, amiben én játszom a gonosz mostohát, és hát pofon vág a szerep” – kezdi nevetve a hetvenhárom éves Oszvald Marika.

„Közben már zajlanak a Dankó Pista nagyoperett olvasópróbái az Operettszínházban, én az anyacárnét alakítom, ami egy kis szerep, de igen mutatós. Az MVM Dome-ban lesz a bemutató márciusban. És hogy hogy bírom mindezt? Nagyon jól! Hál’ isten, semmi bajom nincsen, a térdem sem vacakol. Persze érzem az öregséget, de csak a testemben, a lelkemben soha!” – mosolyodik el.

„No de visszatérve a legfontosabbra: két feladat között már szaladok is az unokámhoz. Sajnos nem látom annyit, mint szeretném. Ez az időszak ilyen. Szerencsére őt rengetegen szeretik, nem szenved hiányt semmiből, de azért az jólesik, amikor a lányom, Kriszti mondja, hogy emlegeti a mamát…”

Békacomb és harapható tejbegríz

Marika egyik szeretetnyelve a főzés, és ha az unokája palacsintát kér, már keveri is be a tésztát. Ezúttal azonban, a farsangi időszakra tekintettel, fánkot sütött, és Vince természetesen ezt is jóízűen befalta.

„Vince imádja a főztömet. Palacsintából nem is tudok annyit sütni, amennyi elég lenne. Aztán persze van olyan is, hogy készítek valamit, és átviszem a lányoméknak. Bár szerintem Kriszti még nálam is ügyesebb a konyhában. Több a fantáziája.”

Arra a kérdésre, mikor és hogyan tanult meg főzni, Marika azt válaszolja, hogy ez valahogy folyamatában történt. A szülei például kimondottan háziasak voltak, jól főztek, de kislányként nem álldogált mellettük a konyhában, hogy ellesse a mozdulataikat.

„Több emlék is beugrik. Volt, hogy békacombot sütöttek – ami akkoriban sem volt egy mindennapi étel –, és nagyon finom lett. Egyszer meg engem és a testvéremet a nagyapánkkal hagytak, aki tejbegrízt készített nekünk, ami olyan sűrű lett, hogy a kezünkbe tudtuk venni, és úgy haraptuk – meséli vidáman. – Én akkor kezdtem el úgy igazán főzni, amikor megszületett a lányom, és különköltöztünk. A volt férjem (Hidvégi Miklós – a szerk.) is gyakran beállt a konyhába, tehát hol ő, hol én készítettük az ebédet, vacsorát. De egy nagyot ugorva az időben, sokat tanultam ezekben a főzős műsorokban is. Már meglett asszony voltam, amikor elvállaltam az elsőt. Azóta szerintem nagyjából hat ilyenben szerepeltem még.”

„Nem vagyok finnyás vagy válogatós”

A kedvenc ételei közé tartozik a pörkölt, a töltött káposzta, a tejfölös-gombás szelet. De nemcsak a magyar konyhát szereti, hanem az olaszt, sőt a japánt is!

„Egyáltalán nem vagyok sem finnyás, sem válogatós. És ha külföldön járok, amit csak lehet, megkóstolok. Régen persze, ha a társulattal utaztunk, ott spóroltunk, ahol csak tudtunk. Főként szendvicset csomagoltunk. Ez ma már azért máshogy van. Legutóbb Erdélyben voltunk, több helyen megálltunk, és nagyon finomakat ettünk. De ez így volt Japánban is, ahová legalább tíz-tizenötször volt szerencsénk kiutazni. Eleinte furcsálltuk az ottani ételeket, ízeket, aztán egyre jobban megszerettük, meg egyre bátrabban kóstolgattunk. Kalocsai Zsuzsival egyszer még menekülnünk is kellett egy tokiói étteremből, ugyanis nem nézték jó szemmel, amikor be akartunk menni a konyhára megnézni, hogyan készül az egyik fogás” – neveti el magát.

„De ha már itt tartunk, a szusit is megszerettem, olyannyira, hogy már többször készítettem. Legutoljára kicsit puhábbra sikeredett, mint az eredeti, de esztétikailag gyönyörű lett. Illetve egyszer voltunk kint fuguhalvacsorán is, ami, ha nincs jól elkészítve, annyira mérgező, hogy bele lehet halni. Abban az esetben a szakácsra harakiri vár… De még itt vagyok” – jegyzi meg a rá jellemző humorral.

„Csak semmi humbug!”

Ha szusit nem is csinál mindennap, igyekszik olyan ételeket főzni, amit másnap el tud dobozolni, vagy le tud fagyasztani.

„Vagy át tudok vinni a szomszédasszonyomnak! De ez fordítva is igaz, legutóbb süteményt csomagolt nekem. Most éppen egyedül vagyok a gödöllői házban, és mindennap rám néz. Gondoskodunk egymásról, törődünk a másikkal” – folytatja.

„Különben én nem is tudok keveset főzni. Emiatt van, hogy három napig ugyanazt eszem. És sajnos szénhidrátfüggő vagyok… Illetve magyaros gyomrom van, tehát a nehéz, hizlaló ételek a kedvenceim. Például a túrós csusza szalonnával és sok tejföllel. Bűntudat nélkül megeszem!

Én fiatalkoromban annyit fogyókúráztam, most már kínlódjon vele más! Nem nézem, miben mennyi kalória van, nem böjtölök, csak semmi humbug! Arra azonban figyelek, hogy sok gyümölcsöt, zöldséget egyek.

A legtöbbet magam termesztem a kertben: paprikát, paradicsomot, padlizsánt, cukkinit, répát – és még sok minden mást is. Engem kikapcsol a kerti munka, éppúgy, mint a főzés. Az utóbbi nem is egy nagy attrakció. De arról például már leszoktam, hogy egymagam lássak vendégül egy nagyobb társaságot, vagy hogy nyolcfélét csináljak egyszerre.”

Anyagilag is megéri

Mint mondja, már ünnepekkor, családi eseményekkor sincs az, hogy egyedül kellene gondoskodnia a komplett menüről.

„A családban öten vagyunk nők, és például tavaly karácsonykor is elosztottuk magunk között, ki mit csinál. Én sütöttem a halat, meg készítettem hozzá a majonézes krumplisalátát. Így idegbetegség nélkül telt a szenteste” – mosolyodik el.

„De a nyári kerti partikból sincs hercehurca.

Van egy csapat, akiktől megrendelem a fogásokat, ők pedig kiszállítják. Kiszámoltam, ezzel anyagilag is jobban járok. Mindig van valaki, aki segít a szervírozásban, így le tudok ülni beszélgetni a vacsora alatt. Régen, amíg én gondoskodtam az ételekről, a tálalásról, azt sem tudtam, ki volt nálam vendégségben!

Ide-oda szaladgáltam, hogy ’kérsz még savanyúságot?’, ’maradj csak, hozom a kenyeret!’, ’máris lesz tiszta tányér, gyorsan elmosogatok!’ Aztán általában az este végére úgyis elfogy minden, én pedig a legnagyobb örömmel dobok össze még valamit a társaságnak. Például egy húsos palacsintát. Mondanom sem kell, a legnagyobb sikere annak szokott lenni.”

Kiemelt kép: Schumy Csaba/fotocentral.hu