A kultúra szinte minden területén jelen van, egy hónapja az új Heti Hetes műsorába is beült. Történetein keresztül a családja és a múltja is kirajzolódik.

Ha visszagondol a múltra, élete melyik korszaka volt a legizgalmasabb?

Hevér Gábor: Én ’69-ben születtem, az egyik legnagyobb élményem a ’89–90-es rendszerváltás volt. Valami hasonlót éltem át most, április 12-én.

A változás mellett szavaztam, mert mélyen megbotránkoztatott az előző rendszernek az erkölcsisége vagy inkább erkölcstelensége a rengeteg hazugsággal, galádsággal.

Azt sem felejtem el soha, amikor elvesztettem a munkahelyemet, kiment alólam két színház.

Manapság sok színésznek nincs fizetése, úgymond vállalkozók. Ez nem nyugtalanítja? Beüt egy betegség…

H. G.: Az én szakmámban az ember nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy beteg legyen, mert akkor könnyen éhen marad. Vállalkozó vagyok: ha nem dolgozom, nincs fizetésem. Van életbiztosításom, ha meghalnék, talán a kapott pénz elegendő lenne a lányaim jövőjére.

Hogy velem mi lesz majd, ha megöregszem, és már nem tudok dolgozni, miből fogok megélni, miből tengődöm majd, miből tartom el a családom, nem tudom.

Nem panaszkodom, mert most van munkám, nem is kevés, de nem élünk nagy lábon: fizetjük a házunkra a hitelt, tízéves autónk van, nem járunk minden hónapban étterembe, nincs bejárónő, én nyírom a füvet, nem hordok márkás ruhákat. Évente egyszer megyünk a családdal nyaralni, és arra mindig el is megy az a megtakarításunk, amit évről évre összespórolunk.

Mit jelent ön számára a kikapcsolódás?

H. G.: Szeretek horgászni, de kétszer is meggondolom, hogy elinduljak-e. Sajnálom rá az időt, ha van egy kis szabadidőm, azt inkább ilyenkor a családommal töltöm. Most épp két napra elmegyünk a feleségemmel pihenni, kibéreltünk egy erdei kis faházat.

A nagyobbik lánya 18 éves, emlékszik az érzésre, amikor bemutatta az első szerelmét?

H. G.: A barátaim mondogatták, úristen, mi lesz most! Én nem izgultam, a legegyszerűbb kérdést tettem fel Vilmának: „Boldog vagy?” Azt mondta, igen. A mai napig együtt vannak a fiúval, együtt járunk nyaralni, együtt vagyunk egy család.

Annak idején ön hazavihette a szerelmét a szülői házba, ott aludhatott a lány?

H. G.: Tizenhét éves korom óta voltak komolyabban lányok az életemben, volt, aki ott is aludt nálunk, ebből soha nem volt gond, de aztán 21 éves koromban elköltöztem otthonról, és akkor már nem voltam szem előtt.

Mi volt a döntő érv, hogy ki lesz az, akit elvesz majd feleségül?

H. G.: Szerintem, úgy működik a párválasztás, ami nem is rossz­ dolog, hogy valakivel találkozol, jön a hatalmas szerelem, a kémia, az izgalom, aztán jön az együttélés, ami rettenetesen bonyolult dolog.

Senki nem tanít meg ugyanis arra, hogy hogy élj együtt a férjeddel vagy a feleségeddel.

Ugye közhelyes a mondás, de igaz: lakva ismerszik meg az ember. Jó esetben egy idő után összecsiszolódik a két ember, ahogy mi is, és ennek immár 25 éve.

A negyedszázad alatt voltak mélypontok?

H. G.: Konfliktusaink, fáradt pillanataink voltak, de odáig soha nem jutottunk el, hogy el kéne válnunk. Arra pedig ügyeltünk, hogy a pillanatok ne váljanak napokká vagy hónapokká.

Nálunk minden helyzetben működött és működik a férfi-női vonzalom, ez fontos. A lényeg, hogy valami miatt kapcsolódunk egymáshoz.

Természetesen nagyon sok olyan pont van, amiben eltér a véleményünk, de az egészet, az egész történetet mégis felülírja az, a legegyszerűbbet mondom, hogy akarjuk egymást. Nálunk mindig mindent felülírt a szerelem, a szeretet, a család fontossága.

A szülők, nagyszülők hogyan tudnak a családba bekapcsolódni?

H. G.: Tizenkilenc évvel ezelőtt azért vettünk egy nagyon kicsi kertes házat, hogy odajöjjön hozzánk a nagy család. Közös karácsonyok, húsvétok, születésnapok, számunkra ezek az ünnepek nagyon fontosak.

Sajnos az édesapám a nagylányom születése előtt hunyt el, a feleségem édesapja nem olyan régen, de az édesanyám és a nevelőapám, ők már nyolcvanon fölül vannak, jönnek hozzánk.

Vagy mi megyünk Szegedre, ez ritkábban van.

Ezek szerint már nagy volt, amikor nevelőapát kapott?

H. G.: Másfél éves voltam, amikor a szüleim elváltak, tizennégy, amikor édesanyám újból férjhez ment. Az első időben harcoltam az édesanyámért, a kizárólagos szeretetéért, de aztán vele is összecsiszolódtunk.

Édesapjával tartották a kapcsolatot?

H. G.: Igen, hétvégente. Szerettük egymást, a halála nagyon megviselt. Éppen próbáltam a Nemzetiben, próba előtt a büfében megittam egy kávét, és ekkor csörgött a telefonom.

Az öcsém hívott, hogy apa meghalt. Azonnal kisgyerekké változtam.

Odamentem a rendezőhöz, Keszég Lacihoz, és mint egy óvodás ezt mondtam: „Laci, figyelj, ne haragudj, csak édesapám meghalt, elmehetek?” Aztán érthetetlen módon, miután nem volt nálam pénz, elkezdtem kérni a többiektől, mondogattam, majd megadom. Elrohantam apához, megsimogattam a homlokát, órákig ültem mellette, majd jöttek a szállítók, nekik adtam a pénzt, hogy vigyázzanak rá, ne verjék oda a lépcsőházban. Az élet furcsa fintora, hogy este vígjátékot játszottam a Nemzetiben. A temetés utána két-három hétig olyan beteg voltam, hogy alig bírtam lábra állni. Az immunrendszerem addigra felmondta a szolgálatot.

A Hevér Gáborral készült beszélgetést itt hallgathatja meg, illetve meg is nézheti!