Hazai sztár

Veiszer Alinda: „Nem vagyok lépcsőházi diplomata, ami óriási előny, ha az ember újságírónak készül”

Hogy ez mit jelent, többek között ezt is elárulta nemrég a Best magazinban.

Ezer éve ismerjük egymást, együtt dolgoztunk a Klubrádióban, azt azonban még soha nem kérdeztem meg, miért lett újságíró, rádiós, televíziós.
Veiszer Alinda: Színész akartam lenni, ami nem sikerült. Miután erős igazságérzettel áldott meg a sors, a gimiben már írogattam, kérdéseket tettem fel, utánamentem dolgoknak, próbáltam kideríteni az igazságot. Az egyetemen mindezt folytattam, az idősebb tanáraim visszajeleztek, hogy jól csinálom, jól beszélek, jól kérdezek, nem jövök zavarba, nem vagyok lépcsőházi diplomata, ami óriási előny, ha az ember újságírónak készül.

Milyen az a lépcsőházi diplomata?
V. A.: Mindig utólag jut eszébe, mit kellett volna kérdeznie, mondani.

Politikusokat nem szokott meghívni a műsorába, de sajnos a kultúra kapcsán, ami az erőssége, így is gyakran téma a politika.
V. A.: Nemrégiben vendégem volt egy irodalomtörténész, aki Arany János kapcsán fogalmazta meg ugyanazt az egzisztenciális dilemmát, amivel most sokan együtt élnek. Arany lázadó költő volt, de el kellett tartani a négy gyerekét, úgyhogy visszament jegyzőnek az aktuális, nem éppen neki tetsző hatalom alá, amit aztán rendre „kifelejtett” az önéletrajzából.

Ön hány éves volt a rendszerváltás évében?
V. A.: Kilenc, de vannak emlékeim róla, például a taxisblokádról. A fél családunk Gödöllőn lakik, apukám akkor éppen ott taxizott, és az autópálya-lehajtónál csinálta a blokádot. Az anyukámmal vittünk oda teát meg pogácsát. Akkor még nem tudtam, mit csinálunk, csak utólag könyvekből, elbeszélésekből ismertem meg ezt a történelmi helyzetet. Nagyon irigylem azokat, akik felnőtt fejjel élték át a rendszerváltást, ha én akkor nagyobb vagyok, majdnem biztos, hogy nem tudtam volna távol tartani magam a politikától.

Férjével, László Pál újságíróval két gyereküket nagy boldogságban nevelik (Fotó: Birton Szabolcs/fotocentral.hu)

Említette a gimnáziumot. Úgy tudom, református suliba járt.
V. A.: Igen, de tanultak ott katolikusok, evangélikusok, szóval inkább olyan ökumenikusnak mondanám. Hogy oda jártam, annak egyetlen oka volt, ez volt közel az otthonunkhoz. Nem vagyok vallásos, a dédnagypapám református lelkész volt, aki − nagymamám elmondása szerint − arra tanította a gyerekeit, hogy „tartsátok távol magatokat az egyháztól”, így a nagyszüleim, a szüleim nem voltak hívők. Én sem lettem az, de foglalkoztat a kérdés.

Egy egyházi iskolában nem kötelező misére járni?
V. A.: Áhítatra, istentiszteletre kellett járnunk mindennap, aztán amikor nagyobbak lettünk, akkor persze abból űztünk sportot, hogy ki zárja időben magára a szekrény ajtaját, és olvasgat áhítat helyett. Azonban volt egy szuper lelkészünk, pár évvel volt idősebb nálunk, ő tartotta a hittanórákat. Ezeket szerettem, mert tudtam, a Biblia az általános műveltség része, a hitről való beszélgetés izgalmas, etikai és morális kérdéseket boncolgat, már ha interaktív. De azért is szerettem a hittanórákat, mert a lelkészünk annyira jó fej volt, hogy amikor kitaláltuk, kezdjünk játékkal, mégpedig gyilkosos játékkal, megengedte. Egyetlen lázadásom volt a hittannal kapcsolatban, amikor a hittanórán jegyet kaptunk. Azt mondtam, szerintem a hitet nem lehet osztályozni, ezért nem voltam hajlandó dolgozatokat írni.

Nem lett hívő ember, de ha baj van, sem szokta mondani: „Jaj Istenem, segíts!?”
V. A.: Szoktam mondani, de ügyelek rá, hogy akkor is mondjak valamit, amikor jó történik velem, velünk. Ha csak a rossznál kérném a segítségét, szerintem ez kihasználása lenne Istennek, ha létezik.

Fotó: Birton Szabolcs/fotocentral.hu

Nemrégiben halt meg a nagymamája. Ő honnan figyeli az unokáját, a mennyből?
V. A.: Ha ott van fent, akkor már biztosan mindenkit megtérített, és mindenki baloldali gondolkodású lett. Azt gondolom, nagymamám a halála után a természet körforgásának lett része, ugyanis ahogy kérte, nem koporsóban temettük el, hanem egy földben lebomló urnában, és Gödöllőn, a kedvenc gyöngyvirágmezője alatt helyeztük örök nyugalomba.

Alapvetően komoly nőnek gondolnám, bár néha nagyokat kacag, és ha a fotóit nézem, szinte mindegyiken huncutul néz, bohóckodik. Milyen valójában?
V. A.: Ilyen is, olyan is. Szerintem jó a humorérzékem, szeretek nevetni, ugyanakkor túlságosan érzékeny vagyok, sírni is nagyon tudok. Amikor a gyerekemmel moziba megyek, folyton néz, tudja, anya mindjárt sír. A fotókról csak annyit, nem szeretem, amikor fotóznak, csak úgy tudom végigcsinálni, ha közben hülyéskedhetek.

Kiemelt kép: Olajos Piroska/fotocentral.hu

A STORY LEGFRISSEBB SZÁMÁT KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Megjelent a Story Sztárséf különszáma!

Még kapható a Story téli különszáma!

Kövess minket az Instagramon is!