Bárkinek mondtam, hogy találkozunk, felkiáltott, de jó neked, szerettük a Szomszédokat, szerettük benne Vágási Ferit. Sok év telt el, hogy véget ért a teleregény, de még sokak emlékezetében élénken él.
Nemcsák Károly: Én is nagyon szerettem a Szomszédokban játszani, és örülök, hogy a nézők ilyen szeretettel megőriztek a szívükben. Annak is örülök, hogy az élet megadta nekem azt a lehetőséget, hogy ez végigkísérje az egész életemet. Nagyon jó indulás volt a színészi pályámon.
Legalább harminc éve ismerjük egymást…
N. K.: Van az negyven is…
Jó, legyen, de a lényeg, hogy rengeteget dolgozik, megszámlálhatatlan színházi és filmszerep van ön mögött, színházigazgató lett. Gondolta volna, hogy elindul egy pici faluból, Mocsolyástelepről, és ilyen szép karriert fut be?
N. K.: Gyerekként az égvilágon semmire nem gondoltam, viszont olyan közösségben nőttem föl, olyan emberek között, akiktől sokat tanultam, és amit átadtak nekem, az a mai napig nagy erőt jelent számomra. Például volt a falunkban egy csodálatos tanár házaspár, a tanító bácsi Budapesten, a 8. kerületben született, élt, egyetemet végzett, a híres író, Ottlik Géza jóbarátja volt. A felesége, a tanító néni, középnemesi családban nőtt fel. A tanító bácsi a háborúban évekig fogságban volt, majd miután hazament, a falunkba telepítették ki. Fájdalmas múlt, ő és a felesége mégis nagyon boldogok voltak, soha nem panaszkodtak, széppé varázsolták a közösség életét. A közelükben lenni ajándék volt számomra. Nagy energiát fordítottak a kultúrára, minden héten filmet vetítettek, színházi előadásokat szerveztek, amiben mi, gyerekek léptünk fel. Ismert embereket hívtak vendégségbe, Major Tamást, Szabó Gyulát, Móricz Zsigmond lányát, Virágot… Az iskolában sokat szerepeltem, verseket mondtam, tudat alatt így fogalmazódott meg bennem, hogy jó lenne színésznek menni.
Szülei tanult emberek voltak?
N. K.: Édesanyám háztartásbeli volt, édesapám kőműves. Mind a ketten elvégezték a nyolc általánost, de édesapám szakmunkásvizsgát is tett. Miután éveken át élvezhette az orosz hadifogság vendégszeretetét, a továbbtanulás kimaradt az életéből. De mind a ketten művelt, intelligens, érdeklődő emberek voltak, és ránk, a gyerekeikre, a taníttatásunkra nagy gondot fordítottak. A nővérem is diplomás ember lett, tanárnő.
Milyen útravalót kapott otthonról?
N. K.: A föld, a természet, a munka, a közösség szeretetét. Tudták, hogy ez így együtt nagyon komoly erő egy ember életében. Emlékszem rá, amikor felvettek a főiskolára − számomra nem volt egyszerű az ott eltöltött négy év −, és nagyon belefáradtam a kihívásokba, kiürültem, kiégtem, akkor hazamentem, és a szüleim egy-két nap alatt helyre tették a lelkemet. Nem jó tanácsokkal, hanem éjszakába nyúló beszélgetésekkel. Ezeknek az együttléteknek olyan erejük volt, ami mindig átlendített a nehézségeken. Szerencsére ebből az ősi, paraszti bölcsességből sok megmaradt bennem, és a gyerekkorom értékeiből is. Ezek számomra a mai napig örök érvényűek. Hogy mik ezek? Tisztesség, becsület, a munka szeretete, egymás tisztelete, a kimondott szó ereje… Ma már egy szerződésnek nincs akkora értéke, mint gyerekkorunkban egy kézfogásnak vagy az adott szónak volt.
Elszaladt a fiatal Vágási Ferivel az idő, 66 éves. Zavarja a kora?
N. K.: Nem, dehogy, sőt nagyon élvezem, de a koromra való tekintettel már gondolnom kell az egészségemre, szeretnék ugyanis sokáig élni, mégpedig minőségi életet. Az édesapámnak volt egy agyvérzése, utána betegen, de hosszan élt, édesanyám is nagyon beteg volt az életének utolsó időszakában, én nem így szeretnék megöregedni. A nagyapám példája viszont tetszik, nyolcvanhárom évesen halt meg, én ezt a kort céloztam meg.
Miután a magyar sajtó tele volt a hírrel, hogy válik, meg merem megkérdezni, hogy van most?
N. K.: Én nem akartam válni, egy életre terveztem a házasságomat, nagy sokk volt ez az életemben, nagyon nehezen hevertem ki. Úgy látszik, a Jóisten így akart próbára tenni, hogy mit és mennyit bírok. Ha nem rendelkeztem volna erős paraszti múlttal, erős életösztönnel, lehet, hogy feladtam volna, de ma már hálás vagyok a sorsnak, hogy így alakult az életem, hogy akaratomon kívül elvált ember lettem. Ennek köszönhetem, hogy megismertem Katikát. Egy évvel ezelőtt szűk családi körben volt az esküvőnk. A feleségem csodálatos ember.
Hol hogyan ismerte meg a feleségét?
N. K.: A József Attila színház ügyeit intéztem egy bankban, ahol Katika dolgozik. Ennyi év tapasztalatával a hátam mögött azt kell hogy mondjam, hála istennek, hogy nem szakmabeli, abban volt bőven részem, és nem működött, viszont nagyon szereti a színházat, értő közönség, sokat járunk együtt színházba.
Két felnőtt ember összeköltözése nem ment nehezen?
N. K.: Minden kapcsolatban, ha fiatal, ha idősebb az ember, nagy toleranciára van szükség mind a két fél részéről, ha egy irányba szeretnék folytatni az életüket. Manapság azt tapasztalom, hogy a párkapcsolatok elromlásában az a legnagyobb veszély, hogy nem tudnak alkalmazkodni, sőt, nem is akarnak alkalmazkodni. Kompromisszumok, tolerancia nélkül pedig nem megy.
A fiairól mondjon még valamit, hogy vannak, mi van velük?
N. K.: Két csodálatos gyerekem van, Balázs, a nagyobbik huszonnyolc éves, elvégezte a Budapesti Műszaki Egyetem gazdálkodás és menedzsment szakát, a Turay Ida Színház gazdasági vezetője. A kisebbik, Máté pici gyerekkora óta katonának készült, most a Parlamentben a koronaőrségnél őrmesteri rangban teljesít szolgálatot.
Akkor most minden szempontból kerek az élete.
N. K.: Az ember élete soha nem kerek, mindig van benne némi küzdés, de azt mondhatom, végre kiegyensúlyozott a magánéletem, nyugvó állapotba jutottam. A fiaimmal való kapcsolatomban van még mit javítani, van mit helyretenni, átbeszélni, de jó úton haladunk.
Kiemelt kép: Schumy Csaba/fotocentral.hu
