Korábban többször is említette, hogy egy életen át elkerülték a betegségek. Ezzel szemben most számos egészségügyi problémával kellett megküzdenie. Mi történt?
Baranyi László: Való igaz, hogy 93 éves koromig legfeljebb kívülről láttam a kórházakat. Aztán jött a koronavírus-járvány, majd kétoldali tüdővizenyőm lett, öt nap alatt tizenöt kilót fogytam, elestem, betörtem a fejemet, megműtötték mindkét térdemet, influenzás lettem, és kétszer sztrókot kaptam. Lelkileg nagyon nehéz volt feldolgozni, hogy kiszolgáltatott helyzetbe kerültem, ápolásra szorultam. Bevallom, komolyan elgondolkoztam azon, hogyan tovább, ennyi idősen egyáltalán fel fogok-e épülni. Igyekeztem nem elveszíteni a hitemet, mert bár 96 évesen nem vagyok mai darab, de még rengeteg elintéznivalóm van.
A sorozatos megpróbáltatások közül mivel volt a legnehezebb megbirkóznia, szembenéznie?
B. L.: A sztrók viselt meg a leginkább. Az elsőnél csak az arcom bénult le egy időre és az ujjaim zsibbadtak, a második viszont sokkal félelmetesebb volt. Otthon voltam, a feleségemmel néztünk egy focimeccset, és éppen azt ecseteltem neki, hogy milyen szélesek a futballkapuk. A mondat végét már nem tudtam befejezni. Ő csak nézett, azt hitte hülyéskedek, és megint ugratom valamivel, aztán látta, hogy ez bizony nem tréfa. Egyből ugrott, hozott egy pohár vizet meg egy görcsoldót, aztán bevitt a kórházba, ahol rögvest kezelésbe vettek.
Most hogy van?
B. L.: Megvagyok, köszönöm, de azért érzem, hogy már sokkal lassabb, gyengébb vagyok. Vérhígítót szedek, illetve egy speciális készülékkel vizsgálják a szívemet a nap 24 órájában, ugyanis sokszor rakoncátlankodik a vérnyomásom.
A felesége hogyan viseli a történteket?
B. L.: Hősiesen! Klára nagyon erős asszony. Már ő maga is kétszer szembenézett az elmúlással. Egyszer, amikor a kislányunk születésekor eklampsziát, azaz a magas vérnyomással járó súlyos rángógörcsöt kapott. Senkinek nem kívánom azokat az órákat, csak az orvosok gyors reakciójának köszönhető, hogy a feleségem életben van. Az utolsó pillanatban kapták ki a hasából a kis Zsuzsikánkat, majd nyolc vérátömlesztést kapott, és elektrosokkolták az agyát. Utóbbi sajnos azzal járt, hogy nem emlékezett a kislányunkra, pontosabban a születésére és az azt megelőző órákra, úgyhogy kénytelen voltam én magam elmesélni, milyen szörnyűségeken ment keresztül. A második megpróbáltatást évtizedekkel később élte át. Gyakorlatilag belobbant az agyában a szülés után kiégetett rész, és epilepsziára hajazó rohamot kapott. Otthon néztük a tévét, elkezdett összevissza beszélni. Olyan volt, mintha a szemét belülről nyomták volna kifelé. Azonnal hívtam az orvosokat, bevitték a kórházba, majd a kivizsgálások után egyből megkezdték a gyógykezelését. Az azóta eltelt húsz évben szerencsére egyetlen rohama sem volt, ő teljesen jól van, most leginkább én betegeskedem.
Meg fog gyógyulni! Sok terve van még, és a családja, a szerettei, a rajongói is számítanak önre.
B. L.: Igen, tervem az van, csak időm nem tudom, mennyi akad. Úgy érzem, ez az utolsó nyaram. Mindenesetre az megnyugtató, hogy már elrendeztem a végrendeletemet. Mindent a lányunkra írattunk a feleségemmel, Zsuzsika az egyetlen örökösünk. Az ő, valamint az unokánk, Kamilla biztonsága, boldogsága a legfontosabb számunkra.
Aki ugye már nem is olyan kicsi. Jól tudom, hogy most érettségizett?
B. L.: Úgy bizony! Még a világháborúban sem imádkoztam annyit, mint most érte! (nevet) Korábban balettozott, tornázott, táncolt, szavalt, énekelt. Most a médiában szeretne majd elhelyezkedni, de egyelőre a továbbtanulásé a főszerep.
Reméljük, még önre is sok-sok év vár! Bár az nem hagy nyugodni, amit az előbb mondott, hogy úgy érzi, ez az utolsó nyara…
B. L.: Most mit mondjak, drágám? 96 éves vagyok, 61 évet töltöttem a színpadon, 55 éve vagyunk házasok a feleségemmel, van egy gyönyörű lányunk és egy fantasztikus unokánk. Mit kívánhatnék még az élettől? Rengeteg csodában volt részem, én már elégedetten távozom, ha eljön a búcsú ideje.
Kiemelt kép: Nagy Zoltán/fotocentral.hu
