Különleges hangja, arca és különleges élettörténete van. Parti Nóra nem a megszokott úton érkezett a színészethez: vidékről indult, statisztaként kezdte, és ma is ugyanazzal az őszinteséggel nézi a világot, mint amikor először kopogtatott be egy színházigazgató ajtaján. A szüleiről, az elvesztésükről, a gyerekeiről, a férjéről és arról mesélt a Best olvasóinak, miért tartja a családját élete legnagyobb sikerének.

Vártam a találkozást. Egy napon születtünk, kíváncsi vagyok, milyen egy hozzám hasonló, Szűz jegyében született nő.

Parti Nóra: Maximalista, rendmániás, családcentrikus, az élet minden területén hűséges vagyok. Ha valami feszültség van otthon, inkább elmegyek futni, ott kiadom magamból a mérget, hogy ne bántsak meg senkit. Sajnos néha túlságosan egyenesen, sőt bántóan tudok fogalmazni, szépítés nélkül. Sokáig azt hittem, ezzel jót teszek, mert őszinte vagyok. Ma már tudom, nem szabad mindig mindent azonnal kimondani.

Van egy színdarab Pogány Judit főszereplésével, Pedig jó anya voltam a címe. Ön tudja, milyen egy jó anya?

P. N.: Szerencsés vagyok, mert nekem nagyon jó anyukám volt, így nincs más dolgom, mint követni őt. Megtanultam tőle például azt, mikor kell egy gyereket megfogni, mikor kell engedni, és azt is, hogy minden körülmények között nagyon kell szeretni.

Múlt időben beszél az édesanyjáról…

P. N.: Az édesapám halálára, ha lehet így mondani, fel tudtam készülni, az édesanyáméra nem. Az ő betegsége és annak gyors lefolyása nagyon váratlanul ért. Szinte fel sem fogtam.

Amikor anya elment, annyira árvának éreztem magam, hogy bár nem azonnal, hanem jóval később elkezdtem spirituális dolgokba kapaszkodni. Mindenütt őt kerestem, vártam, hátha üzen valahogyan. Olyan erős szövetség volt közöttünk, és egyszer csak ott maradtam nélküle.

Fogalmam sem volt, hogyan, merre tovább, jó felé megyek-e, jól csinálom-e. Kapaszkodókat kerestem, aztán rájöttem: anyának már máshol van dolga. Ott, fentről egy felhőn csücsülve egyengeti az utamat, és az unokáiét is.

Tényleg hisz ebben?

P. N.: Ha nem hinnék benne, ha nincs a férjem és nincsenek a gyerekeim, lehet, nem éltem volna túl a halálát. Annyira szerettem az anyut…

Az, hogy színész lett, összefüggött azzal, hogy gyerekkorában a szüleivel sokat jártak színházba?

P. N.: Püspökladányban éltünk, színházba ritkán jutottunk el. Debrecenben az iskolával voltunk néhányszor. Nagy élmény volt ilyenkor, hogy szépen felöltöztünk, kaptunk egy kis zsebpénzt, és vehettünk valamit a büfében.

Akkor honnan tudta, hogy színész akar lenni? Mit ismert ebből a világból?

P. N.: Semmit nem ismertem, az elején az egész inkább bulinak indult. Felvesszük a ruhákat, jól érezzük magunkat. Én a legaljáról kezdtem, statisztálással. Odamentem egy igazgatóhoz, és azt mondtam: szeretnék játszani. Az első reakció mindig az volt: „Bolond ez a lány.”

Nem voltam bolond, csak egy fekete-fehér, tiszta világból érkeztem, és a tiszta kommunikációt választottam.

A színészi munka idegrendszeri terhelését eleinte nem láttam. Aztán rájöttem, de nem panaszkodom. Én választottam ezt az utat, és ha ezt választottam, akkor ne sírjak. Megtanultam kezelni. Persze könnyen el lehet csúszni. Ha nekem a Jóisten nem adja a gyerekeket és a férjemet, Robit, szerintem én is elcsúszom.

Azt mondja, fekete-fehér, tiszta világból jött. Ez mit jelent?

P. N.: Nehéz volt megszokni, hogy az emberek nem mindig azt mondják, amit gondolnak. Nálunk otthon ez nem így volt. Mi mindig azt mondtuk, amit éreztünk, amit gondoltunk, nem azt, amit a másik elvárt tőlünk. Mára ebből a szempontból még fájóbb számomra, amik zajlanak, például nem tetszik, hogy a tudás társadalma helyett a pénz társadalma lettünk. Ez nagyon veszélyes világ.

Engem soha nem érdekelt a pénz. A fiam tizennyolc éves, és ez nagy vitatéma nálunk. Rengeteget beszélgetünk arról, mennyire hazug tud lenni ez a világ, és miért érdemes, miért kell tanulni.

Szülei mellett volt még egy nagy vesztesége, az egyik szerelme.

P. N.: Korábban mindig olyan férfiak vonzottak, akik meg voltak nyesve, úgymond nehéz emberek. Most ötven fölött visszanézve, úgy érzem, azért voltam együtt velük, hogy nagyon sok szeretetet adjak nekik, amit korábban nem kaptak meg. Ők pedig megtanították nekem, hogy az élet nem olyan rózsaszín, mint hittem.

Huszár Zsolt színész például életem nagy szerelme volt, de elhagytam őt. Tudtam, ha nem szállok ki, bele fogok dögleni. Hét-nyolc évet megkínlódtunk egymással.

Azért tartott ilyen sokáig, mert rengeteget játszottunk együtt: Rómeó és Júliát, Othellót… Amikor meghalt, már nem voltunk együtt, de a halála a mai napig fáj.

A férjét nem bántja, amikor róla beszél?

P. N.: Nem, neki is voltak nagy szerelmei. Robi nagyon bölcs ember. Tudja, hogy őt nagyon szeretem, és semmiért nem adnám. Amit mellette megtaláltam, az nekem mindent visz. Ahogy apja a gyerekeimnek, ahogy lehet rá számítani, ahogy tud szeretni…

Szokták tőlem kérdezni, sikeresnek gondolom-e magam. Igen, de nekem az a siker, hogy huszonvalahány éve együtt vagyunk, együtt neveljük a gyerekeinket. Erre vagyok a legbüszkébb.

A munka pedig pluszajándék. Azt gondolom, ezért a boldogságért megdolgoztam, nem ugráltam felhőtlenül egyik kőről a másikra. Nehéz út volt, de sok segítséget kaptam az élettől. A gyerekeimet is arra tanítom: ha kudarc ér, nézd meg, miért történt. Lehet, hogy nem arra kell menned, hanem másfelé. Ettől leszel erősebb.