Kizárólag az utókor számára – ezzel a címmel egy monodrámában mesél Janikovszky Éva gyerek- és kamaszkoráról. Közel áll önhöz az írónő?
Sodró Eliza: Nagy kedvencem, a könyvei gyerekkorom óta formálták, formálják a humoromat, az életszemléletemet, a világlátásomat. A monodráma a naplójából készült, így a nézők tanúi lehetnek egy 12-18 év közötti gyereklány felnőtté válásának a második világháború közepette. Én is gyerekkorom óta írok naplót, és érdekes módon, amikor nem vagyok jól, akkor könnyebben talál meg az ihlet.
A gyerekkort szokták a felhőtlenül boldog időszaknak mondani. Mitől érezte mégis rosszul magát?
S. E.: Mindig mástól. Szerelmek, csalódások, csak a szokásos. Meg azért 12 évesen az ember már kifelé lépked a gyerekkorból… És hát a kamaszkor, amikor az ember felnőtté válik, az nem egy felhőtlen időszak. Talán kicsit emiatt is mentem ki érettségi után Berlinbe. Kíváncsi voltam, vajon képes vagyok-e a saját lábamon megállni, vajon hogyan veszem a felnőtté válás akadályait. Nekem ez az egy év az újjászületés időszaka volt, és ahogy egy szülés, születés nem fájdalommentes, életem ez a korszaka sem volt az.
Mit adott Berlin?
S. E.: Szabadságot és önbizalmat. Megtapasztalhattam, bármi történik, feltalálom magam, és kijövök a szorult helyzetből. Aztán amikor felvettek Kaposvárra, az egyetemre, hazaköltöztem, de már a Berlinből hozott tapasztalatokkal ültem be újra az iskolapadba.
Az újjászületésről a Loupe Színházi Társulat Bármi lehetséges, ha elég erősen gondolsz rá című előadása jut eszembe. Egy gyerek elvesztéséről szól, felkavaró, megrázó történet.
S. E.: A párommal, Rusznák Andrással együtt játsszuk az előadást, amiben elveszítjük a babánkat. A családomban többen is átéltek ilyet tragédiát, de a fájdalmat nem eltemették magukban, hanem mindig nyíltan, őszintén beszéltek, beszélgettünk róla. Gyerekkoromban például a nagymamámmal sokat mentünk a temetőbe, virágot vittünk a babák sírjára… Amíg nem mutattuk be ezt a darabot, ott volt a tudatalattimban: lehet, hogy egyszer ez velem is megtörténhet? Most, hogy több mint harmincszor eljátszottam, el tudtam engedni ezt a gondolatot. Már azt érzem, ledolgoztam a tartozást a felmenőim felé. Ha az ember dolgozik magán, egy idő után az a furcsa érzése lesz, hogy már nem a sors irányít, hanem ő maga: van választása. A szabad akarat azonban nemcsak iszonyatosan felszabadító érzés, de nagy felelősség is. Egyébként a napokban volt a következő, a Túl éles darabunk olvasópróbája, ami a kiégésről és az öngyilkosságról szól. Ez a darab is nagyon felkavaró történet, a lelkemig, lelkünkig hatol.
Párommal, azt mondja Andrásra, három évvel ezelőtt vőlegényt mondott. Marad örök menyasszony?
S. E.: Ennek részleteibe nem szeretném beavatni a nyilvánosságot. Szólni fogunk, ha megtörtént a nagy nap. Boldog párkapcsolatban élünk, ennyit elárulok.
Tiszteletben tartom. A hitbéli útkereséséről kérdezhetem?
S. E.: Igen, mert az tanulságos mások számára is. Katolikus családban nőttem fel, vasárnaponként jártunk templomba, ministráltam, hittanra jártam. Szerettem volna jó gyerek, jó ember lenni. Aztán eljött életem azon időszaka, amikor a katolikus egyház nem mindig adott kielégítő választ a kérdéseimre. A Jóistenbe vetett hitemet soha nem veszítettem el, de az egyháztól akkor egy időre eltávolodtam. Azért, hogy megértsem saját magamat, azt, hogy mi zajlik le bennem. Szembenéztem magammal, aztán visszataláltam. Erről eszembe jut egy történet, ami jól példázza az útkeresésemet. Egy ember megy a sivatagban, és ott van mellette Jézus Krisztus. Az ember visszanéz, és lát két pár lábnyomot. Továbbmegy, újból visszanéz, és már csak egy pár lábnyomot lát. Erre azt mondja: „Uram, te elhagytál engem? Csak egy pár lábnyom van.” Mire az így válaszol: „Nem hagytalak el, amikor elfáradtál, akkor a karomban vittelek.”
Kiemelt kép: Birton Szabolcs/fotocentral.hu
