Sajgál Erika feleslegesen aggódott: „Kovács Pista nélkülem is remekül feltalálta magát”
Hosszú házasságuk alatt most először fordult elő, hogy a színésznő a férje nélkül indult el egy nagyobb útra, ami végül jóval többé vált egy egyszerű kiruccanásnál.
A színésznőt az utóbbi években egyre többet foglalkoztatja, vajon hol tart az életében, mi az, ami fontos számára, és mit kellene elengednie. A belső vívódásban nagy segítségére volt az önismerettel komolyan foglalkozó barátnője, aki azt tanácsolta: vegyen egy százcentis mérőszalagot, és jelölje meg rajta, szerinte hol tart most az életében.
„A szívem közepe”
Szembesült azzal, amit a szíve mélyén tudott: az útja nagyobb részét megtette, így kevesebb van már előtte, mint mögötte. Kovács István felesége, Sajgál Erikát ez a felismerés is hozzásegítette, hogy rádöbbenjen, az előtte álló időt mire szeretné fordítani, mi az, ami valóban érdekli. Ebben segítségére volt a vietnámi útja is, amelyet férje nélkül kellett megtennie.
„Kezdem a saját életemmel, utána folytatom Kovács Pistával.
A színház mindig is a szívem közepe volt, és marad is, nagyon fontos része az életemnek, de már nem kizárólagosan az tölti ki a mindennapjaimat. Sok fordulópont volt eddigi életemben.
Volt időszak, amikor csak a színház létezett, aztán férjhez mentem, megszületett Domonkos, és attól kezdve éveken át ő és a család állt mindenek felett. Aztán a fiam kirepült a ’fészekből’, újra a színház került előtérbe, miközben egyre erősebben éreztem, sokkal többet kellene foglalkoznom magammal, a barátaimmal, az emberekkel és a sorsukkal. Ezért érkezett jókor Vietnám. Nagy tanulópénz volt számomra.”
A háború emléke
Erika olyan élményeket élhetett át, amilyenekben korábban még soha nem volt része. „Falvakon át bicikliztünk, rizsföldeken aludtunk földes padlón, máskor ötcsillagos szállodákban szálltunk meg. Kenuztunk, jártunk háromezer méter magasan, csodálatos szentélyekben, gazdaságokban ültettünk, kézműves helyeken főztünk, rizstésztát készítettünk…
Hanoitól egészen Saigonig rengeteg helyen jártunk. Sokak fejében még mindig a háború utáni Vietnám él: a szegénység, a nyomor, a sajnálat országa. Én viszont egy egészen más országot ismertem meg. A háború emléke persze ma is ott él az emberekben, mégis egészen másképp beszélnek róla, mint Európában szokás. Nem haraggal, nem indulattal. Lezárták, ugyanis azt vallják: nem lehet tovább haragudni, mert akkor nem tudnak továbblépni.
Ez a különös megbocsátás nagyon megérintett. Az a fajta természetes szeretet és kedvesség pedig, amit ott éreztem, teljesen magával ragadott.
A keleti ember nem jár pszichológushoz. Amikor találkoznak, nem azt kérdezik egymástól, hogy ’hogy vagy’, hanem azt: ’Mit ettél, hogy aludtál?’ Nagyon tisztelik az időseket, a halottaikat, számontartják őket és a családjuk történetét, miközben mi már sokszor azt sem tudjuk, ki volt az üknagymamánk. Közben az ország elképesztő tempóban fejlődik. Saigon olyan, mintha New York lenne, miközben Hanoiban még ott állnak a régi francia negyed egyszintes házai, a falvakban pedig természetes, hogy kútról hozzák a vizet, és nincs villany sem.
Az egész utazás alatt újra és újra ugyanaz az érzés tért vissza bennem: a hála a magától értetődő jókedvért, az egyszerűségért, és azért, hogy megtapasztalhattam: nem olyan bonyolult szeretetben élni.
Soha nem utaztak egymás nélkül
A hála a férjével kapcsolatban is végigkísérte az utazást. Hogy miért? „Az első pillanattól kezdve, amikor Vietnám szóba került, azt mondta: ’Figyelj, én nem tudok elmenni, színházi premierre készülök, de te menj, és érezd jól magad.’ Ez az önzetlenség és nagyvonalúság mélyen megérintett. Leginkább azért, mert az elmúlt évtizedekben soha nem utaztunk egymás nélkül.
A legszebb pillanat talán az első telefonhívás számomra, amikor megérkezésem után felhívtam a férjemet. Elmondta, annyira boldog, hogy ott vagyok. Éreztem, hogy ezt őszintén mondja, pedig biztosan tudom: ő is nagyon szeretett volna velem lenni.
Itthon szerencsére minden rendben ment, Kovács Pista nélkülem is remekül feltalálta magát. A külföldön dolgozó fiunk hamarabb érkezett haza, mint én, így apa és fia kihasználták az alkalmat, hogy kettesben tölthessenek együtt néhány napot.
Végezetül az utazás legnagyobb élménye számomra egy óriási felismerés lett, ugyanis Vietnám egy önismereti utazás volt. Nem hittem volna ugyanis, hogy képes vagyok a férjem nélkül nekivágni egy ilyen nagy kalandnak. Az út végére nemcsak élményekkel tértem haza, hanem valami mással is: egy régi érzéssel, amelyről már azt hittem, örökre elveszett. Saját magam ajándéka lettem magamnak.”