Nem volt rest hatvanon túl ismét iskolapadba ülni, és egy új szakmát elsajátítani. Vajon a zenésznek miért volt erre szüksége?

A Pécsi Tudományegyetem egyéves akkreditált képzése után St. Martin nemrégiben kézhez kapta nemzetközi teniszedzői diplomáját. A sport és a tenisz a picit több mint 60 éves Szentmártoni Imre számára a tudatosságról szól: arról, hogy az ember megtanuljon figyelni önmagára, a testére, a terhelhetőségére, az étkezésére és az energiáira.

„Jó, ha az ember nemcsak játék közben figyel ezekre, hanem az iskolapadban is tanulja az alapokat. Arról nem beszélve, hogy a sport a szenvedélyem, a tanulás gyerekkorom óta igényem. Mindig mindennek a mélyére akartam látni, kutatni a miérteket.”

Kedvence az anatómia és a pszichológia

Tartalmas év áll a zenész mögött, hiszen a képzés során komoly elméleti tudást kellett elsajátítania. Tanult anatómiát, sportpszichológiát, gazdasági, jogi, vezetési, szervezési és biztonsági ismereteket is.

„Hozzám legközelebb az anatómia és a sportpszichológia áll. Régóta foglalkoztat az emberi lélek működése, az önismeret, a gondolkodás és a viselkedés összefüggései. Egyik kedvenc pszichológusom Popper Péter, sajnos ő már nincs köztünk, de a tanításai örökérvényűek. Minden könyvét olvastam, a lexikális tudása és a látásmódja lenyűgözött. A példáit mindig az életből merítette, én pedig a történeteibe behelyettesítettem magam. Őt olvasva, hallgatva, és a tanulmányaim alatt értettem meg igazán, hogy számomra a tenisz nem pusztán sport, hanem önfegyelem, jelenlét és belső munka kérdése.

Egyfajta megtisztulás. Olyan tér, ahol az ember kénytelen őszintén szembenézni önmagával, olyan tevékenység, amelyben nem lehet fél szívvel részt venni – pont úgy, ahogy a zenében sem.

„Ha van láb, van tenisz...”

A művészt a tanulásban az is vezérelte, hogy ne csak játssza a teniszt, hanem annak filozófiai és emberi tartalmát is megértse. Tudja, hogy a sportpálya az emberi kapcsolatok tükre: ott derül ki igazán, hogyan viselkedik valaki nyomás alatt, győzelemben vagy vereségben.

„Én mindig azon vagyok, hogy a partnereimet erősítsem. Soha egy ­rossz szót nem szólnék a másikra, még akkor sem, ha hibázik.

Az életben és a pályán is nehezen viselem a megalázást és a felesleges indulatokat. Szigorú, mégpedig könyörtelenül, csak önmagammal szemben vagyok.

Zenész létemre például sosem dudorászom játék közben. Vagy odafigyelek, vagy nem. Erre mondják: ha van láb, van tenisz – ha van figyelem, van tenisz. A játék számomra egyfajta agymosás: fényesíti a figyelmet és tisztítja a gondolkodást” – mesélte a zenész, aki kezdetben a szekrényben gyakorolt.

Az alma ereje

Aztán van úgymond még egy kellék, ami fényesíti a zenész agyát. Az alma. „Sokan banánnal vagy csokoládéval ’doppingolnak’ meccs előtt, én hű maradtam a saját rituálémhoz: az almához. A banán engem elnehezít, gyomorsavat csinál, még beszélni sem tudok tőle rendesen. Az alma viszont könnyűvé teszi a gondolkodásomat.

Ha nagy koncertem van, képes vagyok másfél-két kiló almát megenni, mellé két kávét és két liter vizet inni.

Ez az egész napi élelmem. Ugyanez a fegyelem jelenik meg a sportban is: egy alma nyolc órakor, egy pedig a meccs alatt. Ez adja az energiát.”

A békítő szerepében

Úgy tartják: amilyen az ember a pályán, olyan az életben is. Imre itt is, ott is bevallottan konfliktuskerülő. Ez a békítőszerep már az iskolás évei alatt is jellemezte: ha veszekedést látott, egyetlen kérdéssel – „Segíthetek?” – próbált rendet tenni. Egyébként a szaxofonos az általános iskolában szeretett bele a feleségébe, Ildikóba.

„Ez nem megalkuvás, inkább nyitottság és emberség. Ha konfliktus van a családban vagy a zenésztársakkal, meghallgatom a másikat, kiállok az igazam mellett, de azonnal a megoldást keresem.

Ha hibázom, tudok bocsánatot kérni. Velem nem lehet veszekedni, menekülök az ilyen helyzetek elől. Ez nem megalkuvás, inkább nyitottság, emberség.

Talán ezért is hiszek abban, hogy a sport – különösen a tenisz – képes jobbá tenni az embert. Nem azért, mert megtanít győzni, hanem mert megtanít veszíteni is, figyelni, uralkodni önmagunkon, jelen lenni, tisztelni a másikat, vállalni a saját hibáinkat. A pályán ugyanis végül mindig ugyanazzal az emberrel kell megküzdenünk: önmagunkkal.”