Kezdjük a beszélgetést a széppel és jóval, például az unokájával.
Götz Anna: Janka már elmúlt egyéves, és nagy boldogság, hogy hamarosan újabb nagymamai örömök elé nézek. A fiaméknál jön a következő kislány. Büszke vagyok Bálintra és a menyemre, akik csodálatos szülők. Nagy szeretettel, odafigyeléssel, ugyanakkor könnyedén nevelik az unokámat. Nagyon sokat dolgozom, hisz’ Tamás halála után megörököltem a Vidám Színpad igazgatását, de amikor vigyázni kell Jankára, kapát, kaszát eldobok, és rohanok.
A lányának, úgy tudom, még nincs családja.
G. A.: Emília a marosvásárhelyi művészeti egyetemen tanul. Kicsit aggódom érte, de hát ez a szülő dolga. Látom, tapasztalom, hogy manapság nagyon nehéz az élete egy kezdő színésznek. Én negyven évvel ezelőtt kaptam meg a diplomámat, és számomra csodálatosan indult a pálya. Rögtön a Vígszínházba, majd a Nemzetibe kerültem. Olyan mesterektől tanulhattam, mint Sztankay István, Sinkovits Imre, Kállai Ferenc. Aztán jött a televízió Nyolc évszak című sorozata, amelynek köszönhetően egy pillanat alatt ismert és keresett színésznő lettem.
Amikor összekötötték az életüket Böröndi Tamással, félt attól, hogy az ön gyerekei hogyan fogadják majd?
G. A.: Tamás a harmadik férjem volt, álmomban nem gondoltam, hogy ötvenévesen még egyszer megadatik egy ilyen mindent elsöprő szerelem és boldogság. Nem titok, az első férjem Pusztaszeri Kornél színész volt. Az a házasság diákszerelemként indult, és csak rövid ideig tartott. Együtt kezdtünk önálló életet, együtt béreltünk lakást, én tulajdonképpen így és általa váltam felnőtté. Szerintem azért siettem el azt a házasságom, mert szerettem volna a saját lábamra állni már, abból a támogató, végtelenül szerető családból, ahol szinte vattába csomagolva éltünk a szüleimmel, az öcsémmel. A második férjemmel, Rubold Ödönnel 22 évig tartott a házasságunk. Az ikergyerekeink 15 évesek voltak, amikor elváltunk. Ez már nehezebb menet volt. Aztán jött Tamás. Én negyvenhét éves voltam, ő ötvenöt. Óriási szerelem volt, de én mégis féltem attól a kapcsolattól. Féltettem a gyerekeimet, nem akartam, hogy sérüljenek. Mi, Tamással éveken át csak randevúzgattunk. Hatórákon át ültünk egy kávézó kis zugában, és én hat órán keresztül sírtam, és kérdezgettem: Tamás, te mit szeretsz bennem? Én csak bőgök, mit lehet így szeretni rajtam? Hányszor elküldtem: menj, nincs arra időd, hogy várj rám, fuss, menekülj! És ő akkor mindig azt mondta: Mi vagy te, Hófehérke, hogy azt mondod, fussak, meneküljek? Viccet csinált minden nehézségből. Mi annyira egyek voltunk, annyira kiegészítettük egymást, hogy egyikünk sem tudott elfutni a szerelem elől.
Novemberben múlt négy éve, hogy Tamás covidos lett, és a kórházban elhunyt.
G. A.: Ő is, én is betegek voltunk, mindketten megfertőződtünk. Miután Tamás nehezen vette a levegőt, muszáj volt kórházba mennie. Mentő vitte el. Én az ablakból néztem, integettünk egymásnak. Utána még egyszer-kétszer tudtunk telefonon beszélni, aztán többet nem vette fel, az üzenetekre sem válaszolt. Már csak a haláláról értesítettek. Még elköszönni sem tudtam tőle. Tíz boldog év jutott így együtt nekünk. Elment, és én fél évig nem tudtam beszélni, megszólalni. Nemcsak őt, de a hangomat is elveszítettem. Képtelen voltam feldolgozni a történteket. Szó szerint sokkot kaptam.
Négy év telt el azóta, tud már felhőtlenül boldog lenni?
G. A.: A szeretteim körében, a színpadon, egy-egy kolléga szemébe nézve mindenképpen. Van egy-két csodálatos barátom. Biztosan tudom, hogy nem lennék itt, ha ők és a családom nem segítettek volna át ezen a szörnyű időszakon.
Tamásnak is ikergyerekei voltak, tíz éven át nagy szeretetben voltak velük. Az édesapjuk halála után megmaradt a kapcsolat, a szeretet?
G. A.: Sajnos nem, de erről most nem szeretnék beszélni, mert velük kapcsolatban nagy traumák értek. Az egész őrület, ami az úgynevezett hagyaték körül volt, az egy méltatlan időszak, amit a mai napig nehéz feldolgoznom.
Tamás édesanyjával nagyon szerették egymást, úgy tudom, ő sajnos már nem él.
G. A.: Szerettük egymást, ő az Ódry Színészotthonban lakott. Tamás elvesztése után is rendszeresen látogattam.
Az ön szülei szerencsére még élnek…
G. A.: Az édesapám 84, az édesanyám 83 évesek. Fantasztikus emberek. Ők is segítettek abban, hogy túléltem Tamás halálát, ahogyan abban is, hogy az örökségét, a Vidám Színpad vezetését át tudtam venni, és a kollégáim segítségével, azt gondolom, remélem, egy sikeres színházat csinálhatunk. Biztosan tudom, Tamás, vagy ahogy mindenki hívta, Böri, büszke lenne a megújult Vidám Színpad csapatára, ha ezt látná. Mint ahogy én is büszke vagyok rájuk.
Kiemelt kép: Olajos Piroska/fotocentral.hu
