Götz Anna: „Két év kellett nekem, hogy Tamás halála után újra talpra álljak”

Már úgy köszöntöm, mint a Vidám Színpad tulajdonosát, igazgatóját. Nem irigylem a színház vezetéséért, élte a színésznők „gondtalan” életét, aztán a tragédia átírta a forgatókönyvet.
Götz Anna: Megmondom őszintén, én sem irigylem magam, de szerencsém van, mert olyan csapat van mögöttem szakmailag, emberileg, akikre mindig támaszkodhatok, akik sok erőt adnak nekem.

Az elmúlt évtizedekben több színházban megfordult, szinte mindenütt remek igazgatói voltak. Szóval magas a mérce.
G. A.: A Színművészeti Főiskola elvégzése után a volt Nemzetibe kerültem, Vámos László volt akkor az igazgató, de több direktorral dolgoztam együtt, Sík Ferenccel, Kerényi Imrével és a volt férjemmel, Böröndi Tamással. Tíz évig éltünk boldogságban, ebből hét éven át gyakorlatilag együtt tanultuk ki a színházcsinálás minden csínját-bínját. Percről percre követhettem őt ebben a munkában, amiben tudtam, segítettem, együtt terveztünk, együtt gondolkodtunk előadásokról, színészekről, rendezőkről. A semmiből teremtettük meg az új Vidám Színpadot, aminek nemcsak igazgatója, de egyedüli tulajdonosa is volt Tamás. Ezt a nehéz szellemi örökséget viszem most tovább azokkal a tervekkel, álmokkal, amiket ő fontosnak tartott.

Tamás halála borzalmas, azt terveztem, nem is kérdezem róla, de lehetetlen nem szóba hozni. Soha nem felejtem el, amikor hármasban ültünk le beszélgetni, végig fogták egymás kezét, miközben arról meséltek, hogy végre megtalálták az igaz szerelmet. Kegyetlen a sors, mert mindössze tíz boldog évet adott.
G. A.: Van, akinek egész életében ennyi sem jutott, így hálás vagyok ezért a tíz évért. Én is emlékszem erre a beszélgetésre, a szó szoros és átvitt értelemben is fogtuk, szorítottuk egymás kezét, hogy végre megtaláltuk egymást, és hogy ez a boldogság soha ne érjen véget. Be akartunk hozni minden lemaradást, időt, amit addig nem tölthettünk együtt. Olyan intenzív és boldog tíz év van mögöttünk, hogy ilyen szempontból nem lehetek elégedetlen, semmi fontos dolog nincs, ami kimaradt volna az életünkből. Ennyi adatott meg nekünk, az a baj, hogy csak ennyi. Számomra soha fel nem dolgozható tragédia Tamás halála.

Az első Covid-járvány áldozata volt Tamás. Jól tudom, hogy nem mehetett be hozzá látogatóba, amikor kórházba került?
G. A.: Akkor minden és mindenki be volt zárva, gyakorlatilag én is egy telefonnal bezárva, megfertőzve éltem meg ezt az egész tragikus időszakot. A halálát követően magamra maradtam, hosszú hónapokig még megölelni sem tudtam a szeretteimet, ők sem tudtak engem fizikailag vigasztalni, hiszen annyira el voltunk zárva egymástól. Majd’ két év kellett nekem, hogy Tamás halála után újra talpra álljak, és újból dolgozzak. Azt tudom, hogy a mai napig olyan erősen érzem Tamás jelenlétét. Lehet, ez attól is van, hogy nem tudtam tőle elbúcsúzni, nem engedtek be hozzá, ettől olyan érzésem van, mintha nem is halt volna meg. Ez egy elvarratlan szál, egyszerűen fel nem fogom, hogy ő nincs. Nem búcsúzhattam el tőle, nem tudom, hogy mi történt. Minden álmomban jelen van, és minden nagy döntésemnél érzem, hogy a segítségemre van, mintha jeleket küldene. Egyáltalán nem vagyok egy spirituális személyiség, mégis ezt érzem.

Nincs annál borzalmasabb, amikor egy anya temeti el a fiát. Tamás édesanyjának ezt át kellett élnie…
G. A.: Tamás három héten át volt lélegeztetőgépen, én az utolsó pillanatig reménykedtem, hogy az állapota jóra fordulhat, így sokáig próbáltuk az édesanyját óvni ettől a szörnyű hírtől. Az utolsó héten – utólag tudtuk meg, hogy ez az utolsó hét volt – mégiscsak elmondtuk neki, hogy mi van a fiával. Ő mélyen hívő asszony, nem akartuk megfosztani attól, hogy imádkozhasson érte.

Borzalmas időszak van a háta mögött, de tud ma már kicsit jól lenni?
G. A.: Erre nagyon nehéz válaszolni, próbálom megtalálni azokat a kapaszkodókat, amikben hozzá is tudok kapcsolódni, illetve folyamatosan érezhetem a jelenlétét. Például ebben a hatalmas munkában a Vidám Színpadon, amit megpróbálok minden tudásom és lelkiismeretem szerint, szakmai és emberi megalkuvások nélkül továbbvinni. Természetesen van egy csodálatos családom, két gyönyörű gyerekem, ott vannak a szüleim, Tamás édesanyja, és van egy Tamással közös baráti körünk, akik hatalmas szeretettel és támogatással segítettek át a nehéz időszakokon.

Gálvölgyi János rádiós műsorában hallottam, hogy a fia megnősült a nyáron.
G. A.: Úgy tűnik, amit az élet elvesz, azt pótolja valahol máshol. Örömmel tölt el, hogy a fiam boldog, rajongásig szeretem a menyemet, ők már hosszú évek óta szeretik egymást, úgyhogy nagyon nagy kárpótlás volt nekem az ő boldogságuk.

Tudom, amikor már lehetett, sokáig még akkor sem mozdult ki otthonról.
G. A.: Nyáron kimerészkedtem a Margitszigetre, most először vettem a bátorságot, hogy ott szembesüljek azzal a harminc-negyvenezer kaviccsal, ami a 30‑40 ezer Covid-áldozatot szimbolizálja. Köztük Tamást is. Belegondolni is szörnyű, hogy csak ­Magyarországon hány életet vágott ketté ez a tragédia.

Tud olyan színházi felvételeket nézni, ahol ő játszik?
G. A.: Igen, és ez terápiás hatással van rám. Amikor nagyon nehéz időszakom van, akkor megnézem, és valahogy ez segít. Vagy egy-egy beszélgetést visszanézek, visszahallgatok, ahol együtt voltunk, hogy azt érezzem, ez nemcsak álom volt, hanem valóság, valami csoda. Az, ahogy mi egymásra találtunk, az a szeretet, amit mi kaptunk és adtunk egymásnak. Ez egyszerűen elvehetetlen. Tamástól tanultam meg azt, hogy a jelenben kell lenni, minden pillanatot értékelni kell, és azt boldogsággal megélni. Amíg élt, mi ketten így éltünk.

Kiemelt kép: Olajos Piroska/fotocentral.hu