A közösségi oldalakon mindenki dicséri. Talán egyetlenegy negatív, számomra elég vicces kritikát olvastam önről: rövid a haja, mit lehet egy ilyen nőtől várni? Én inkább azt kérdezem: a frizurája eredeti vagy festett fehér?
Dr. Varga Eszter: Huszonnégy éves koromban jelent meg az első fehér hajszálam családi örökségként. A szüleim is fiatalon kezdtek őszülni, tehát lélekben felkészültem rá. Nekem nem okoz gondot, sőt nagyon is szeretem. Egyébként huszonöt éve rövid a hajam.
Ha már az örökséget említi, 27 éves volt, amikor elveszítette az édesapját.
V. E.: Édesapám halála életem legnagyobb traumája. Fiatal volt, ötvennégy éves, minden előzmény nélkül egy szívinfarktus vitte el. Van egy testvérem – addig mi, négyen egy nagyon összetartó, szeretetteljes családban éltünk. Aztán édesapám halálával a csoportdinamika erősen megváltozott. Újra kellett építenünk a sziklaszilárd, erős bástyánkat, de miután addig is egy nagyon jó értékrend szerint éltünk, ezt meg tudtuk valósítani, tovább tudtunk lépni. Igaz, ára is lett, hiszen ennek következtében én egy pillanat alatt felnőttem, és akaratlanul is családfővé váltam. Amikor hármasban együtt vagyunk, azt szoktuk mondani: „Na apa, ott fent, a felhőn biztosan elégedett vagy velünk.” Egyébként amikor a férjem éppen annyi idős lett, mint amikor az édesapám meghalt, egész évben árgus szemekkel mentem utána… Csak akkor nyugodtam meg, miután letelt az az év, és láttam, nem történt semmi baj.
Mit kapott az édesapjától útravalóul?
V. E.: Egy pici faluban, Szatymazon születtem. Ott nőttem fel, ott jártam általános iskolába, kislány koromtól kezdve rengeteget kellett segítenem a szüleimnek a ház körül. A mezőgazdasági munkát nagyon nem szerettem, morogtam is miatta sokat. Édesapám mindig azt válaszolta: „Kislányom, ha nem akarod egy életen át ezt csinálni, akkor tessék tanulni!”
Gondolom, jó tanuló volt.
V. E.: Volt, hogy négyest vagy hármast vittem haza, de ennél rosszabb jegyem nemigen volt. Ilyenkor édesapám nem szidott meg, nem kaptam büntetést, csak megkérdezte: „Eszterkém, mindent megtettél azért, hogy jobb jegyet kapjál?” Nem is tudta, hogy ezzel a kérdésével valójában coachol. Hiszen ilyenkor mindig rádöbbentett: egyáltalán nem tettem meg mindent. Jó ideje nemcsak bankár, nemcsak felsővezető vagyok, hanem coach is. Elvégeztem az elmúlt évben a Pünkösdi Teológiai Főiskola business coach szakát, így most már inkább azt mondom magamról: üzleti edző, mentor, tanácsadó vagyok. Ez ugyanis sokkal jobban kifejezi, mit is csinál, ki is valójában Varga Eszter. És bizony ha valakinek gondja van, elakad, én is felteszem neki a kérdést: „Mindent megtettél?”
Szatymaz után jött Szeged és a középiskola. Ha jól tudom, ez a váltás nem egészen úgy alakult, ahogy tervezte. Ahova jelentkezett, nem vették fel, mondván, falusi gyerek nem tanulhat egy ilyen kiváló iskolában.
V. E.: A gimnázium akkori igazgatója azt gondolta, városi iskolákból kívánja feltölteni az osztályokat, onnan volt ugyanis tapasztalata. Velem, velünk, mert ketten voltunk Szatymazról, nem mert kockáztatni, mert ha rosszul tanulunk, rontani fogjuk az átlagot. Nem mondom, hogy jólesett a döntése, de úgy fogtam fel, mint egy életfeladatot, amit meg kell oldanom. Hogy ezáltal is edződöm a jövőre nézve. Egyébként minden ilyen kudarcom után többnyire jó dolgok történtek velem. Édesapám tanítása volt az is, hogy a veszteségeket, a kudarcokat is jóra lehet fordítani, de azt is mondta, semmit nem adnak ingyen, nincs sült galamb, ami berepül a szánkba. Mindenért keményen meg kell dolgozni. Nem egyszer előfordult, hogy mindent megtettem, de nem sikerült, és akkor szívós és kitartó munkával megnéztem, milyen más megoldást találok. Szerintem mindig van egy másik, mindig van egy új lehetőség, csak észre kell venni, és bátran bele kell vágni. Csak nagyon sokára mondom valamire, hogy feladom. Nem is igen emlékszem ilyenre esetre.
A munkájában sikeres, a magánélete hogyan alakult?
V. E.: A férjemmel huszonöt éve vagyunk együtt, ha újrakezdeném, most is őt választanám. Viszonylag későn szültem, harmincnyolc évesen, miután maximalista voltam, vagyok, addigra a munkámban elég szép eredményeket értem el. Természetesen ezt a maximalizmusomat vittem tovább a gyerekek születése után, illetve velük kapcsolatban is. Képeztem magam „gyereknevelésből”, előfordult, nem is egyszer, hogy jött hozzánk a védőnő, és nem ő, hanem én mondtam neki okos dolgokat, amiket aztán le is jegyzetelt. Egyébként amíg a két gyerekem óvodába nem ment, négy éven át otthon voltam velük, és addig csak feleség, anya és háztartásbeli voltam. Annyi szabadságot engedtem meg magamnak, hogy közben tanultam.
A férjével nagy esküvőjük volt, sok vendéget hívtak?
V. E.: A férjem nemcsak egy jó humorú, de bohém ember is, így az esküvőnk is ilyenre sikerült. Meglepetésnek szánta, azt mondta, kiugrunk repülővel valahova egy hosszú hétvégére, de hozzak magammal egy szebb ruhát, hátha szükségem lesz rá. Vittem is egy fekete színűt, mondán, az mindenhova jó, hát az esküvőnkre nem volt éppen tökéletes. Abban mondtam ki Dél-Afrikában, Sun Cityben a boldogító igent. Vendégek természetesen nem voltak, a tanunk két helybéli lett.
Azt mondta, két gyermekük van, holott hallottam már öntől, hogy van két nevelt gyereke is.
V. E.: A férjem révén van két nevelt fiam, amíg nagyok nem lettek, ők is velünk éltek, így abban a boldogságban lehet részem, részünk, hogy a négy gyerek édestestvérként nőtt fel. A nagyok hétvégeken, ünnepek idején most is hazajönnek, így viszonylag sokat vagyunk együtt. Egyébként amikor megismertem a férjemet, láttam, milyen jó apuka, így azt gondoltam, minden bizonnyal a közös gyerekeinknek is jó apjuk lesz. Így is lett, én pedig próbáltam, próbálok jó pótanyuka és anyuka lenni.
Hogy zajlik az élet egy ilyen nagy és igencsak elfoglalt családban? Hiszen nemcsak ön, de a férje is vezető beosztásban van.
V. E.: Tegyük hozzá, a gyerekek is igen elfoglaltak, a két kicsi, édesapjukat követve, aki válogatott kajakos volt, versenyszerűen sportol: a lányom teniszezik, a fiam pedig vízilabdázik, szóval mindenki eléggé le van terhelve, mindannyian ezerrel toljuk azt, ami a csövön kifér. Ami nálunk szent, az a közös, meleg reggeli. A férjem és én reggel fél hatkor kelünk, az egyikünk elszalad a boltba friss péksüteményért, a másik készíti a rántottát, a bundás kenyeret, a tükörtojást, hozzá turmixot, dzsúzt, ki mit szeretne. Aztán mindenki megy a szélrózsa minden irányába.
Hivatalosan jogász, hogy lett mégis bankár?
V. E.: A véletlennek és az édesanyámnak köszönhetem. Anyu jóban volt Domonkos Andrással, aki ma a Lombard Lízing Zrt. alapító-tulajdonosa. Amikor summa cum laude lediplomáztam a szegedi jogi egyetemen, szólt neki, hogy a gyerekeknek kellene valami munka. András segített, általa kerültem be a pénzügyi világba, és a lízingcég után kerültem a bankszektorba. A jogi diplomám mellé aztán megszereztem a közgazdaságit is, ez ugyanis elengedhetetlen a banki szektorban.
Ha mondjuk, az édesanyjának egy ügyvédhez lett volna kapcsolata, akkor abban az irányban indul el?
V. E.: Egészen biztos. Ahogy édesapámtól tanultam, bármit csinál az ember, azt szeresse, lássa meg benne a szépséget, legyen lelkes, és végezze jól a munkáját! Jól kell csinálni! Mindig ezt mondta.
Van olyan, amit nem szeret csinálni, de muszáj?
V. E.: Elvileg van, gyakorlatilag nincs. A takarítást nem annyira szerettem, amíg rá nem rájöttem, ennek is megvan a maga szépsége, ráadásul azonnal látható eredménye. Felszedem a szőnyegeket, majd gyöngyvirágillatú felmosóval felmosok, utána visszapakolok, és ez nagy elégedettséggel tölt el. Amikor bankárként hitelt adok, vagy követeléseket kezelek, annak nincs azonnali látható produktuma.
Láttam, milyen autóval érkezett a beszélgetésre, azt hittem, valami hatalmas luxusmárkás kocsival jön, helyette egy igencsak pici olasszal parkolt be.
V. E.: Harmincvalahány éves koromig mindent kipróbáltam. Vettem magamnak drága dizájnertáskát, egyet, kettőt, hármat, vásároltam hatalmas autót, ma már azt mondom, nincs szükségem ilyen külsőségekre. A mostani kocsimat Toszkánában, egy kávézóban üldögélve pillantottam meg – ott, ahol a Napsütötte Toszkána című film játszódik. Azt mondtam, én is szeretnék egy ilyen csodát. Persze nem mondom, hogy néha nem csábulok el, és nem veszek magamnak drága ruhát vagy cipőt, mondván, mert megérdemlem, de ahogy kifizettem, már a pénztárnál azt mondom magamnak: „Uramisten, mi mindenre lett volna elég ez a pénz!”
A szüleivel kezdtük, az édesanyjával zárjuk, aki szerencsére remekül van. Mit szól a lányához a sikereihez?
V. E.: Nézi a Cápákat, figyeli, olvassa a velem készült interjúkat, hallgatja, nézi a podcastjaimat, és mindig mondja: „Eszterkém, büszke vagyok rád, csodálatos, fantasztikus, amiket csinálsz.” Én pedig büszke vagyok az anyukámra, mert nélküle sehol nem lennék. Nagyon sokat köszönhetek neki.
Kiemelt kép: Trenka Attila/fotocentral.hu
