Radnai Márk élete két év alatt fenekestül felfordult. Belecsöppent a politikába, miközben a magánélete is mérföldkőhöz érkezett. A rendezőből lett kormánybiztos meglepő őszinteséggel válaszolt a Story minden kérdésére.

Story: Piliscsabán nőtt fel. Milyen gyerek volt: jó fiú, rosszcsont vagy már akkor is az a típus, akinek mindenről megvolt a véleménye?

Radnai Márk: Eleven voltam, de nem voltam rossz gyerek. A tanárok szerettek úgy beállítani, hogy velem mindig valami baj van, pedig egyszerűen csak annyi volt, hogy egyedüli gyerekként a családban, a felnőttek kiskoromtól nagyon komolyan vettek. Mindenről kikérték a véleményemet, mindenbe beleszólhattam, volt hangom, és az iskolában is így működtem: feltettem a kezem, és elmondtam, hogy szerintem mit lehetne másképp csinálni, amiért furcsán néztek. Sok beírásom volt, mert valahogy mindig úgy jött ki, hogy enyém volt az utolsó szó, és nem a tanáré... (nevet) De fantasztikus gyerekkorom volt. Erdő mellett nőttem fel, a barátokkal folyton katonásat játszottunk és bunkert építettünk, lovagoltunk, bicikliztünk. Szóval mindenem megvolt, ami egy kissrácnak kell.

Story: Tizenkét évesen aztán elkerült otthonról, és egy bentlakásos ferences gimnáziumban tanult. Milyenek voltak a középiskolás évei?

R. M.: Olyan volt, mint a katonaság. De lévén csak fiúk voltunk, egész pontosan háromszázan, muszáj volt rendszabályozni minket. Ha nem úgy viselkedtünk, ahogy kellett, jött a büntetés, például fekvőtámaszoztunk éjszaka az udvaron. Az a hat év, amit ott töltöttem, engem felkészített az életre. Itt senki sem menekülhetett haza, itt nem oldhatták meg helyettünk a szülők a problémákat, ha valakinek konfliktusa volt, azt maga kellett, hogy megoldja. De végül mindenki megtanult ebben a közösségben működni, és azt is, hogy hol a helye mindebben. Tizenkét-tizenhárom évesen nyilván az erő volt az az eszköz, amivel „pozíciót” lehetett kivívni, és ha gyenge voltál, nem szóltál vissza, nem álltál ki magadért, a rangsor aljára kerültél. De később aztán ez teljesen megváltozott, és tizenhat évesen már egy nagyon összetartó közösség lettünk, ahol mindenki kiállt mindenkiért.

Story: Maradt önben bármilyen seb ebből az időszakból?

R.M.: A mai napig rengeteget álmodom a gimnáziummal. Legtöbbször azt, hogy be vagyok zárva az épületbe, sehogysem tudok kijutni, és hiába próbálom elmondani, hogy nekem odakint már van egy életem, nem engednek ki. Szóval, a bezártság biztosan nyomot hagyott bennem. Illetve azért hullámzó volt odabent mindenki élete, és nekem is voltak olyan időszakaim, amikor perifériára kerültem. De én ilyenkor nem akartam mindenképpen mások kegyeit keresni, hagytam, hogy ők közelítsenek felém újra, ha akarnak. Végül mindig szépen visszaépültem a társaságba.

Ha őszinte akarok lenni, itt megtanultam túlélni a nehéz helyzeteket, hiszen kicsiben minden megtörtént velem, ami a nagybetűs életben szembejöhet, így kikerülve a gimnáziumból óriási meglepetés még nem ért.

Story: Gyerekként rocksztárnak készült, majd mégis a színészet felé indult, míg végül rendező lett.

R. M.: Édesapám az üzleti szférában dolgozott, és egyszer felmentünk a budapesti munkahelyére, ahol mindenki öltönyben, zakóban, nyakkendőben ült. Rögtön arra gondoltam: na, én ezt biztosan nem! Már öt-hat évesen tudtam, hogy úgy akarok élni, öltözni, ahogy az nekem jó, ugyanakkor szerettem volna sikeres lenni. Ebben az időben kaptam egy CD-lejátszót, hozzá Freddie Mercury albumait, és elkezdtem hallgatni. Ő lett számomra az etalon, és azt gondoltam, meg is vagyok: rocksztárnak kell lennem! Csak hangom nem volt hozzá. (nevet) Később, az egyik magányos, gimnáziumi időszakomban elkezdtem Federico Felliniről olvasni, és annyira megtetszett a gondolkodása, és ahogy a szakmájáról beszélt, hogy elkezdtem filmeket nézni. Valahonnan szereztem egy kamerát is, és elindult az őrület. A gimnáziumban állandóan szerveztem, rendeztem, videóztam és szerepeltem is, és egyre inkább tudtam, rendező szeretnék lenni. Szinte lehetetlen volt bejutni a filmművészeti rendező szakára, így a színészettel indítottam.

Story: Huszonévesen viszont már sorozatokat rendezett, ráadásul elképesztő tempóban. Mi hajtotta ennyire?

R. M.: Ha hiszek valamiben, akkor nagyon megyek előre. Volt, hogy napi tizenhat órát dolgoztam, és harminc jelenetet vettem fel, míg más rendező mondjuk ez idő alatt nyolcat. Nyilván nagyon szerettem volna bizonyítani, miközben közel tízezer jelenet által olyan rutinra tettem szert, ami ritka. Viszont, amikor letettem valamit az asztalra, és nem volt azonnal pozitív visszajelzés és ujjongás, azt éreztem, nem értik, nem értékelik az erőfeszítéseim, és inkább odébb álltam. Kerestem valami mást, amiben örömömet lelem. Ma már tudom, hogy fiatal és türelmetlen voltam, és hogy mindenhez idő kell. Mostanra tudok úgy gondolkodni, hogy amiért épp dolgozom, lehet, csak évek múlva érik be.

Story: A politika pont ilyen, és 2024-ben bele is csöppent. Mindössze két nappal Magyar Péter március 15-ei rendezvénye előtt kapta a telefont, hogy szervezze meg az eseményt. Megfordult a fejében, hogy nemet mond?

R. M.: Láttam Péter partizános interjúját, és akkorra már hetek óta foglalkoztatott, hogy mi lesz ebből. Amikor felhívtak, nem volt kérdés számomra, hogy segíteni akarok, csak azt nem tudtam, hogy 48 órával az esemény előtt nagyjából még sehogy sem állnak. (nevet) De engem pont arra képeztek ki az iskoláim, a munkahelyeim, hogy a lehetetlent is meg kell tudni oldani. Addigra forgattam én már autós üldözést autók nélkül is. (nevet)

Story: Két éves menetelés indult, és Magyar Péter lett az egyik ember, akivel a legtöbb időt tölti. Milyen a kapcsolatuk a kamerákon kívül: baráti, vagy tudatosan tartanak egy határt?

R. M.:

Semmiképpen sem mondanám barátságnak. Azt gondolom, ha ez barátság lenne, az rosszat is tehetne, mert akkor a döntések mögött nem feltétlenül csak racionalitás, hanem érzelmi szempontok is lennének. Inkább úgy fogalmaznék, egy hajóban evezünk Péterrel.

Vannak közös történeteink, együtt éltünk meg mélységeket, magasságokat, és ettől óhatatlanul is kialakult közöttünk egy kapocs. De a politikában nem barátságokra, hanem célokra és hatékonyságra van szükség. Mi bizalmi kollégák vagyunk, akik számíthatnak a másikra. Persze, ezt a bizalmat már megpróbálták és meg is fogják próbálni megtörni…

Story: Egykori tévésként úgy sejtem, különösen közel áll önhöz a közmédia kérdése. Mi az az egyetlen alapelv, amelyből nem engedne?

R. M.: Hogy a politikát ki kell venni belőle. Persze, olyan mindig lesz, hogy valaki azt érzi, éppen nem az ő szája íze szerint szerepel valami az esti híradóban. De vannak objektív mércék: kiket hívnak be, milyen széles a műsorkínálat, megszólítják-e az időseket és a fiatalokat, mindenki megtalálja-e benne a saját műsorát.

Story: Térjünk át életének azon részére, amikor ebből a pörgésből este hazaér. Mennyi ideje jut a barátnőjére, Déliára?

R. M.: A nagy menetelés közben könnyű elfelejteni, hogy van egy saját kis életünk is, úgyhogy igyekszem odafigyelni, hogy ne csak a munka töltse ki a napjaimat, és legyen elég időnk egymásra. Hisz mi értelme ennek az egésznek, ha a legfontosabbat elfelejtjük: a szeretteinkkel foglalkozni? Próbálunk kéthavonta két napra elutazni valahova. Elég nekünk annyi is, hogy kicsit távol mindentől, jó levegőn vagyunk. A mindennapokban esténként pedig mindig átbeszéljük a napot, szerintem fontos, hogy tudjunk egymás apró-cseprő dolgairól is. Én egy párkapcsolatban valahogy a másik életét is élem, és tudom, mi a napi rutinja, min dolgozik, mi zavarja, mit szeretne megugrani, még azt is, milyen könyvet olvas. Nemcsak a saját utamat nézem, hanem azt is, ő hogyan tud fejlődni. És, ha valamiben segíthetek neki, akkor szívesen rászánom az időt, hogy együtt elmélyedjünk benne.

Story: A párjának milyen volt egyik napról a másikra belecsöppenni az ismertségbe?

R. M.: Egyáltalán nem volt könnyű. Amikor mi összejöttünk, nekem még közösségi oldalam sem volt, abszolút a háttérben dolgoztam. Aztán egyszer csak minden felborult. A felém irányuló figyelmet neki is nehéz volt feldolgoznia, főleg nőként: mennyire nézze, mennyire foglalkozzon a kommentekkel. De nagyon gyorsan tudott ebben szinteket ugrani, és néhány hét alatt helyre tette magában a helyzetet. Konfliktusunk ebből soha nem volt. Már a legelejétől fontosnak tartottam, hogy mindent megbeszéljünk, és mindenhova eljöjjön velem. Hogy ne távolról támogasson, hanem részese legyen annak a történetnek, amiben benne vagyok, mert ha közelről látja és érzi, mi történik, akkor tudja a legjobb tanácsot adni.

Story: Mi fogta meg Déliában? Mitől különlegesebb az ön számára bárkinél?

R. M.: Van öt dolog, ami nekem nagyon fontos a nőben: az első, hogy tetsszen nekem. Nincs konkrét ideálom, egyszerűen csak fogjon meg benne valami, és legyek büszke arra, hogy ő mellettem van. A második, hogy legyen törődő. Déliánál látom, hogyan bánik a környezetével, az állatokkal, hogy mennyire szereti a macskánkat, és hogy hogyan teremt otthont. A harmadik, hogy értse és érdekelje, mit csinálok, támogasson, és a nehéz napokon azt mondja: nem baj, állj fel és csináld tovább. Nagyon fontos számomra a hasonló humorérzék is, hogy jól tudjuk szórakoztatni a másikat. Az ötödik pedig az, hogy ha elmegyünk egy társaságba, gond nélkül el tudjam engedni a kezét, mert feltalálja magát, kapcsolatokat épít, jól érzi magát akkor is, ha nem vagyok mellette.

Déliában imádom, hogyha elmegyünk valahova, ahol egyikünk sem ismer senkit, akkor is úgy nézünk össze és intünk egymásnak pár óra múlva a terem két végéből, hogy minden szuper.

Story: Mit gondol, mitől működik igazán jól egy kapcsolat?

R. M.: Attól, hogy dolgozunk rajta. Nincs olyan, hogy megvan a másik. Minden nap észre kell venni egymást. Van, amikor az egyiknek kell hátrébb lépnie, máskor a másiknak. Fontos, hogy ne úgy menjünk haza, hogy ráöntjük a problémáinkat a másikra, hanem úgy, hogy először arról érdeklődünk, vele mi történt, és hogyan tudunk neki segíteni, ha kell. Ha mindkét fél így áll egymáshoz, akkor szerintem hosszú évek állnak előttük. Természetesen nálunk is vannak hullámvölgyek, nehézségek, de azt gondolom, mindent meg lehet beszélni. Déliában ráadásul sokszor látom a tíz évvel ezelőtti önmagamat, és emiatt talán türelmesebb is vagyok vele. Sokszor arra gondolok: de jó lett volna, ha akkor valaki engem is így megért.

Story: Több mint egy éve vannak együtt, jól érzem, hogy látja vele a közös jövőt?

R. M.:

Igen. Szerintem jövőre elveszem Déliát.

Story: Tán ő is tőlünk tudja majd meg a nagy hírt?

R. M.: Még nem volt lánykérés, de természetesen tudja, mit érzek, és mit tervezek. Beszélgetünk erről, nem éri majd meglepetésként.

Story: Ha már elárulta, hogy jövőre esküvő: világra szóló lagzi lesz?

R. M.: Nagy dilemma, mert világraszólót és szűk körűt is el tudok képzelni, de őszintén, az én szívem inkább egy kisebb, vidéki esküvő felé húz. Csakhogy a férfi elképzelése arról, mi lenne a legegyszerűbb és legkényelmesebb, nem feltétlenül egyezik azzal, amit egy nő szeretne. (nevet) Ráadásul sok olyan ember van, akit nem hagynék ki, és nem protokollból, hanem azért, mert az elmúlt években az életem részévé váltak.

Story: Ilyen Magyar Péter is?

R. M.: Nyilván a miniszterelnök úr is azok közé tartozik, akiket nem hagynék ki. Nem azért, mert ő a miniszterelnök, hanem azért, amit együtt végigcsináltunk. Csak innen nyílik egy újabb kérdés:

hogyan lehet összehozni a kormány tagjait a falusi rokonokkal? (nevet) És próbálom magam elé képzelni azt is, hogyan lehet ezt úgy megoldani, hogy ne hetven testőr álljon a templom előtt.

Story: Ha már igába hajtja a fejét, az apaság gondolata is foglalkoztatja?

R. M.: Soha nem erőltettem magamra, hogy nekem muszáj megházasodnom és gyereket vállalnom, ezt Délia hozza ki belőlem. Mellette elkezdtem rendszert látni az életemben, otthonosan érezni magam, és meglátni azokat a célokat, amiket el akarok érni. Péter egyébként szokta tőlem kérdezgetni, miért nincs már gyerekem, és ha a megfelelő pillanatra várok, az úgyse jön el. És ebben igaza van. Én mégis azt szeretném, hogy a gyerekem egy olyan környezetbe érkezzen, ahol mindketten stabilak vagyunk. Amiben vagyok, az nem egy normális élet, az egy őrület, ahol kéthetente megpróbálnak belerángatni valami botrányba. Kell a stabilitás, a rendszer és a nyugalom.

Story: Végezetül, ha sok év múlva visszanéz erre az időszakra, mi az, amit remél, hogy soha nem vesz el öntől a politika?

R. M.: A józanságomat. Hogy sose higgyem el magamról, hogy valaki is vagyok. Hogy tényező vagyok, és hogy nem vagyok pótolható. Hogy ne ragaszkodjak pozícióhoz, hatalomhoz, és ugyanúgy ki tudjak menni az emberek közé, ahogy eddig is. Látom, milyen mérgező tud lenni a politika, és nem akarom hitegetni magam, hogy velem biztosan másképp lesz, ezért időről időre fel kell majd tennem magamban a kérdést, mit és miért is csinálok, és tudnom kell időben kiszállni.

Szerintem a politika nem életpálya, hanem egy időszak, amibe ha valaki már elkezd perspektívát, üzletet vagy hatalmat látni, vissza kell mennie dolgozni a piacra. Szerintem így lenne az egészséges.