Az ismert modell új könyvében minden eddiginél valósághűbb betekintést enged a motorbalesetét követő lélekcsikorgató megpróbáltatásaiba. A megjelenés alkalmából készült exkluzív interjúból kiderül, miként formálta át a jellemét a baleset, milyen sorsfordító döntéseket hozott, és hogyan képzeli el a jövőjét.

Bye-bye tűsarok, ez a ­címe Horváth Éva frissen megjelent könyvének, amit Fejős Éva írónővel közösen jegyez. Ez a cím kissé csalóka, hiszen az egykori szépségkirálynőnek nem csupán a magas sarkú cipőkről kellett lemondania a 2024 novembe­rében történt motorba­lesete következtében, hanem az addigi élete jelentős részéről.

„Gyakran halál-félelmem volt”

De ne szaladjunk ennyire előre. A 200 oldalas szerzemény naplószerűen meséli el az elmúlt bő két évének eseményeit. Mindjárt a szerencsétlenséget követő első emlékképétől kezdve. Helyenként olyan realisztikusan lefestve a különféle beavatkozásokat, a fizikális fájdalmakat, hogy abba egyenesen beleborzong egy vizuális típusú olvasó. „Érdekes módon nem volt nehéz felidézi ezeket az emlékeket. Inkább büszkeséggel tölt el, hogy mindezek ellenére itt vagyok. Akkor az események sűrűjében nem tud ezekre kívülről ránézni az ember. Pusztán túl akar élni – meséli Éva. Nem tagadja, a legrosszabb többször is megfordult a fejében. – Gyakran volt halálfélelmem. Ez az érzés sokáig végigkísérte a mindennapjaimat, mivel jó darabig nem találták a sebemben tanyázó baktérium ellenszerét. Azt hittem, élve felfal. De nem így lett. Végül én győztem.”

„Én leszek a leg-hangosabb szurkoló”

Ez az út nem volt sétagalopp. A modern orvostudomány, az alternatív gyógymódok és Éva bivalyerős akarata együttesen mentették meg a lábát az amputációtól. Azonban ahogy a kötetből is kiderül, ez a harc óriási áldozatokkal járt. Egyrészt rögzíteni kellett a bokáját, magyarul soha többé nem tudja mozgatni majd. Ez pedig a mai napig befolyásolja a járását. Másrészt hosszú hónapokat töltött kórházban itthon, mialatt a gyermekei, Kristóf és Alex sok ezer kilométerre éltek tőle, ők az édesapjukkal voltak Indonéziában. „Fél évig nem találkoztunk. Ezt még mindig nem fejtettem meg, miért kellett ennyi időt külön tölteném tőlük. Mit akart ezzel tanítani az univerzum? Emlékszem, a kórházban azon gondolkodtam, vajon megismernek-e, ha újra találkozunk ennyi idő után. Akkoriban egyszerre mentem keresztül egy fizikális, egy mentális és egy érzelmi összeomláson is, amit a gyerekek hiánya okozott. Teljesen újra kellett kezdenem az életem” – sóhajt fel Éva.

A 9 és 5 éves fiait – amennyire lehet – próbálta megkímélni, és a lehető legkevesebbet tapasztaltak abból, milyen óriási küzdelmet vívott a gyógyulásáért az édesanyjuk. „Nem dramatizáltam előttük a helyzetet. Aztán ha megérnek rá, biztosan megismerik majd a teljes történetet. Ezért is örülök, hogy elkészült ez a könyv, kíváncsi vagyok, mit szólnak majd, ha elolvassák.”

Jóllehet rajtuk nem, Éván annál többet változtattak a történtek. A baleset óta sokkal jobban félti őket.

„Dolgozom rajta, hogy ne legyek paramami – neveti el magát. – Hiszen fiúk, dúl bennük a kalandvágy. Annak mondjuk biztosan nem örülnék, ha motort szeretnének majd vezetni. Ha így lesz, tűzzel-vassal küzdök majd ellene, mert én kétféle motorost ismerek: az egyiknek balesete volt, a másiknak balesete lesz.”

Az egykori szépségkirálynő őszintén megvallja, anyaként is új fejezet nyitott az életében a szerencsétlenség. „Eleinte voltak kételyeim azzal kapcsolatban, lehetek-e teljes értékű édesanya ebben az állapotban – vallja be. – Nos, a válaszom mostanra egyértelmű, igen. Igaz, nem megyek futóversenyre a fiúkkal – bármennyire is szeretnék –, viszont ezt egyéb képességekkel kompenzálom majd. Például én leszek a leghangosabb szurkolójuk a pálya szélén, miközben sportolnak, vagy éppen a leglelkesebb, ha meditálnának egy vizsgára való felkészülés közben.”

„Az elengedés nem feladás”

És nem az anyaság az egyetlen olyan terület, ahol óriási változásokat hozott a kis híján tragikus két évvel ezelőtti esemény. „Véget ért a kapcsolatom a gyermekeim apjával. Őszintén szólva már régóta nem működtek flottul a dolgok közöttönk. Én nem szerettem volna odakinn élni, őt pedig oda húzta a szíve. Tulajdonképpen a balesetem tette fel az i-re a pontot a kapcsolatunkban. Amikor 2024 decemberében elhagytam Balit az orvos tanácsára, éreztem, ennek itt a vége, egyszerűen más irányba fejlődtünk, nem lehetett folytatása – árulja el Éva. – De akkor a rehabilitációra kellett koncentrálnom, most viszont már kijelenthetem, új szakasz kezdődik az életemben. A gyerekek pedig ősztől itt kezdik a tanévet.”

További sorsfordító döntéseket is hozott. Például elhatározta, felhagy a kétlaki élettel, és végleg hazaköltözik Magyarországra. „Jó ideje jeleket küldött nekem a sors arról, változtatnom kell az életemen. Ám ezeket elhessegettem, vagy nem foglalkoztam velük. Aztán történt, ami történt – látja be utólag. – Bali egy csodálatos hely, turistaként bármikor visszamennék, de pusztán a vakáció erejéig.”

„Újabb műtét? Azt már nem!”

Tehát Éva most bizakodóan tekint jövőbe, még akkor is, ha úgy tűnik, egyelőre nem zárhatja le ezt a viszontagságos fejezetet az életében. „Újabb műtétre jegyeztek elő, mivel a bokám nem abban a szögben lett rögzítve, hogy a talpam teljesen vízszintesen érjen a földre járás közben. Úgyhogy a diagnózisom szerint járásra alkalmatlan a lábam. Ezért azt mondták, újra kés alá kéne feküdnöm, de ezt nem szeretném. Szinte azonnal törölte az agyam ezt a lehetőséget. Úgyhogy mindent bevetek: új talpbetétet, alternatív terápiákat, meditációt, spirituális gyógyítást, fizikális rehabilitációt, hiszen a saját bőrömön tapasztaltam, az elmének csodálatos ereje van – sorolja a gyógymódokat, amelyekkel megelőzheti az operációt. – Nem szeretnék újra hónapokra eltűnni a saját életemből. És ami még fontosabb, nem akarok elvenni több időt a gyerekeimtől. Úgy érzem, a mögöttem álló időszakban már annyiszor bizonyítottam, hogy nincs lehetetlen, ez most egy újabb ilyen feladat.”