Martinovics Dorina és Básti Juli fia, Puskás Samu öt évvel ezelőtt szerettek egymásba, másfél éve pedig megszületett a kisfiuk, Noam.

Kapcsolatuk színpadi munkával indult, ma már nemcsak színészkollégák, hanem családtagok is. Most laptársunknak, a Meglepetés magazinnak meséltek.

Márciusban mutattátok be A Macskalápon című darabot a Centrál Színházban, amelyet Samu rendezett. 21 évvel ezelőtt éppen ebben az előadásában dolgoztatok először együtt. Hogy emlékeztek az első találkozásra?

Básti Juli: Azt gondoltam, hogy ilyen szép csajt én még életemben nem láttam, és amikor elkezdte mondani a szövegét, akkor meg azt, hogy hogy lehet valaki ilyen tehetséges, ha ennyire gyönyörű.

Martinovics Dorina: Julit megközelíthetetlen színészistennek láttam, de szerencsére nagyon hamar kiderült, hogy nemcsak megközelíthető, de oltalmazó, kedves és befogadó. A mai napig nagyon hálás vagyok neki, hogy jó hangulatban, vele kezdhettem el lépkedni a pályám rögös útján.

Annak idején Juli a főszereplőt, Hestert játszottad, most pedig Dorina lép színpadra ugyanebben a szerepben. Juli, adtál Dorinának tanácsot?

B. J.: Eszembe sincs, tehetséges emberek csinálják úgy, ahogy jónak látják. Formálják olyanra Hester szerepét, amilyennek ők szeretnék.

Dorina, neked milyen érzés Julival egy színpadon lenni ebben a darabban?

M. D.: Rettentő boldog voltam, amikor elvállalta, hogy velem lesz majd ebben az egészben, nagyon elevenen él bennem az ő Hestere, és jó érzés úgy állni a színpadon, hogy van mellettem valaki, aki tényleg pontosan tudja, hogy min megyek keresztül.

Melyek a legmeghatározóbb gondolatok számotokra a darabban?

B. J.: Hogy a gyerekkori traumákat, ha nem kapunk segítséget, nem lehet feldolgozni. Hogy ami történik, annak nem lenne szabad megtörténnie. De elkerülhetetlen. Végzetes. Többet és jobban, még többet és még jobban kéne törődnünk egymással az életünk során.

M. D.: Hogy ha nem figyelünk oda egymásra, akkor biztos, hogy nem lesz happy end. Totál egyszerű gondolat, de ez a tragédia olyan pillanatokat tár elénk, amiktől ennek az igazsága kitéphetetlenül mélyre megy. Az odafigyelés egyfajta gondolkodásmód.

Akinek úgy alakult a gyerekkora, hogy nem jön neki ösztönösen, az gyakorolhatja tudatosan.

És aki ezzel a gondolkodásmóddal él, hogy figyel a másikra vagy a többiekre, az már csak egy kis lépésre van a nagyobb képtől, hogy figyel a környezetére is.

Család vagytok, és közben alkotótársak is. Hol húzódik nálatok a határ munka és magánélet között?

B. J.: A magánéletben tök civilek vagyunk, a munkában pedig maximalisták. Így könnyű civilként is a munkánkról beszélni.

M. D.: A munka és a magánélet esetünkben, azt hiszem, két békés tagállam egy unióban. Nem húzódik köztük határ. A művészbüfében ugyanúgy beszélünk Noamról, mint ahogy Juliék nappalijában az előző esti Macskalápon-ról. A közös munka pedig összeszokott, kemény közös menetelés az elénk tűzött cél felé.

Szakmailag többször kereszteztétek egymás útját, mielőtt egy családdá váltatok. Juli hogy fogadott be a családba? Milyen anyós és milyen nagymama a fiatok számára?

M. D.: Ugyanolyan szeretettel, figyelemmel és segítőkészséggel fogadott a családban, mint a szakmánkban.

Hál’ istennek, minden anyóssztereotípiától mentes, lelkes, profi, boldog nagymama.

A teljes interjú a legfrissebb Meglepetés magazinban olvasható!