A zenész elvált szülők gyerekeként nőtt fel, miután kétéves korában újságíró szülei úgy döntöttek, külön utakon folytatják. Bár versengtek azért, hogy ki-ki minél több időt tölthessen a kicsivel, és alapvetően boldog gyerekkort biztosítottak a számára, ez mégsem volt ideális állapot. Erről Mester Tamás mesélt a Nagyfiúk című podcastban Peller Mariann-nak, ahol arról is őszintén vallott, mennyire megviselte az édesanyja elvesztése.
Találkozni fogunk
„Anyukám elég toleráns volt a hülyeségeimmel szemben. Feltétel nélkül szeretett engem. Amikor ő meghalt, az nekem egy nagyon komoly törés volt, de
volt egy pillanat, mikor úgy éreztem, egyesült a lelkünk
− sóhajtott nagyot. – Tehát ő mindig bennem van, velem van és azóta nem is hiányzik olyan módon, mint ahogyan földi szintéren szokták mondani ezt. Mert hiszem azt, hogy ő egy ugyanolyan örökéletű élőlény, mint bárki más és hogy találkozni fogunk. A másik perspektíva a földi szintér, ahol ő persze nagyon hiányzik nekem. Hogy most ebben a pillanatban nem tudom megölelni, nem tudom kikérni a tanácsát, nem tudok vele beszélgetni, az hiányzik. Ha másik szemszögből nézem, akkor azt gondolom, ez az élet természetes része, a halál a megújulás alapja.”
Sokszor hallani azt, hogy a kisfiúk az anyukájukat keresik a nagy szerelmükben és ez Mester Tamás esetében igaznak bizonyult. „Ha visszanézek a szerelemeimre, akkor jó pár hasonlót − főleg külsőben − feltudok fedezni. Voltak húzott szemű lányok az életemben, ahogy anyukám is kinézett. Őt láttam szépnek.”
Az ötvenöt éves zenész eddig még nem találta meg az igazit és úgy véli, erre egyre kevesebb az esélye. Azt sem titkolja, valójában fogalma sincs, milyen életkorú nők között keresgéljen és a helyzetét tovább nehezíti, hogy általában a lelkileg sérült, gyámolításra szoruló nőkön akad meg a szeme, ráadásul udvarolni sem tud. Az ismertsége révén ugyanis soha nem kellett küzdenie a szebbik nem kegyeiért.”
Amióta legutóbbi kapcsolata véget ért, egyedül él. „Néha az egyedüllélet, amit választottam magamnak, azt teljesen rendben valónak találom és ez nagyon ritkán csap át magányba. Néha megérzem ennek a szelét, és akkor figyelmeztetem magam arra, hogy én egyedül is teljes vagyok.”
„Betegség az öregedés”
Talán az egyedül töltött óráknak köszönhetően az utóbbi időben egyre többet elmélkedik az öregedésről és a halálról. „Érzem, hogy változom. Én úgy érzem, talán minthogyha lenne egy hiba a rendszerben, mintha ez az öregedés nem lenne természetes. A halál úgy néz ki, bele van írva a rendszerbe, de az öregedést úgy fogom fel, mintha valamilyen betegség lenne és hogy nem feltétlenül természetes folyamat.”
A múló idő Mester Tamást sem kíméli. „Amikor nagyon beleélem magam, hogy ez a test én vagyok, az nagyon zavaró. Például fáj a derekam, ezért kezdtem el mostanában jógázni és amikor tudom, hogy ez csak egy illúzió, akkor nem zavar annyira, de azt is érzem, hogy valahogy így ötven körül az embernek újra ki kell találnia magát.
Azok a régi szerepek már leomlanak róla, mert hülyén néz ki, hogy ugyanazt a rosszfiús, csajozós szerepet hozza egész életében. Én életem nagyrészében rosszfiú voltam.
Ez felvett szerep, de könnyen beleéltem magam” – a hogyan tovább azonban még nem lefutott kör. – Sokat gondolkoztam azon, hogy a színpadon akarok e meghalni, mint a Mick Jaggerék, vagy méltósággal megöregedni, vagy megtenni mindent az öregedés ellen.”
A kérdéseire egyelőre nem találta meg a választ, úgy tűnik, elveszett a világban és fogalma sincs mi tenné boldoggá a hátralévő életében.
Kiemelt kép: tv2/fotocentral.hu
