A YouTube-on elérhető az a privát felvétel, amiben Tamási Eszter maga meséli el betegségének történetét pár héttel azután, hogy megműtötték. A televíziós bemondónő 1991-ben, mindössze 53 évesen vesztette életét gyógyíthatatlan agydaganat miatt, de ő már jóval azelőtt érezte, hogy valami baj van, mint hogy azt az orvosok megállapították volna. Sokáig nem tudtak rájönni, mi lehet a probléma, mivel az elvégzett vizsgálatok eredményei mind negatívak lettek. A rosszullétek minden előjel nélkül, váratlanul léptek fel. „Azt mondták, hogy ha így folytatom, hogy ilyen nagyon sokat dolgozom, és nem adok fel a munkából, akkor kéthavonta találkozunk… Naponta voltak panaszaim. Úgy indultak el a napok, hogy nem tudtam, aznap mit fogok tudni csinálni, hogy el tudom-e végezni az aznapi feladatokat, akár otthon, akár a munkában. Gyakran ültem a konyhában – mert ott szoktam kezdeni a napot –, csak úgy ültem a széken és vártam, hogy mi fog velem történni. Ez elmondhatatlan szenvedés volt fizikailag és lelkileg is, hogy nem tudom mi, de tudom, hogy van valami bajom. De hát én orvos nélkül mit tudok csinálni? Így teltek az évek…”
Tamási Eszter hiába szedte a felírt gyógyszereket, nem segített az állapotán. A rosszullétei kiszámíthatatlanok voltak és óriási szenvedéssel jártak. Általában úgy kezdődtek, hogy a keze hirtelen begörcsölt, majd elvesztette az eszméletét. „Az egyik legnagyobb szenvedéssel járó ájulás első alkalommal a kórházban történt, amikor ezt provokálták úgy, hogy nem hagytak engem aludni éjszaka. Nem tudtak mit kezdeni velem, nem tudták hova tenni a dolgot…” Hozzátette azt is, hogy a bal oldalával különösen küszködött, olyan volt, mint ha teljesen máshogy működne. A bal keze és lába különös dolgokra volt érzékeny, például már attól rájött a rosszullét, ha túl közel volt a falhoz. Volt két év, amikor orvoshoz sem járt, feleslegesnek tartotta, hiszen sehogy sem tudták enyhíteni a szenvedését.
Sokáig nem akartak műtéthez folyamodni, mivel a daganat túl közel volt egy idegközponthoz, később viszont muszáj volt végrehajtani a beavatkozást, hogy nehogy lebénuljon a bal oldala. Bár a műtét sikeres volt, nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. „Elhatároztam, hogy az utolsó szavam az lesz, hogy ’Krisztina’, hogy el ne felejtsék, hogy van egy gyerekem… De csak annyi jött ki belőlem, hogy ’mama, mama, mama…’ A következő emlékem az, hogy ébresztenek: ’Eszterke, vége a műtétnek.’ Felkeltem, és nem mozdult a bal kezem, lábam. Ez óriási csalódás volt. Azt gondoltam, hogy engem megműtenek, és utána minden csodálatos lesz…”
Tamási Eszter végül a hétköznapok legtermészetesebbnek vélt helyzeteiben is egyre nehezebben tudott boldogulni. Bal lábáról a papucsot sem tudta lerúgni, kezével pedig elengedni nem bírta a konyharuhát. Amikor lepedőt próbált meg összehajtani, olyan fájdalmat érezett, hogy azt hitte, majd’ belehal. Még az utcán sem tudott önfeledten végigsétálni, nemhogy dolgozni. Egyszer interjúkészítés közben jött rá a görcsölés, érezte, hogy baj van, de nem ért el a táskájáig, ezért idegeneknek kellett a szájába adni a gyógyszerét. Ezután az eset után derült ki a vizsgálatból, hogy tovább nőtt a tumora. Végül karácsony előtt, december 16-án hunyt el 1991-ben.
Kiemelt képek: Archív