Az űrkutató-pilóta számtalanszor mesélt már a különleges utazásról. „Még el sem hagytuk a Földet, a körülöttünk lévő világ már megváltozott. Az indítás napján körbeálltak az emberek, buzdítottak, mindenki kezet akart velünk rázni és megölelni bennünket” – mesélte korábban a Storynak Farkas Bertalan.
„Már nem volt visszaút”
Amikor a kabinban feküdt űrhajóstársa és parancsnoka, a szovjet Valerij Kubaszov mellett a Szojuz–36 fedélzetén, már csak az előtte álló útra összpontosított. „Az indulás a repülés egyik legbonyolultabb és legrizikósabb része, még a legtapasztaltabb űrhajósok is izgulnak. De mindenre felkészítettek minket Csillagvárosban a kiképzés két éve alatt. Akik már voltak előttünk a világűrben, nemcsak fizikálisan, hanem lelkileg is segítettek megérteni, mi vár ránk, elmesélték a tragédiákat is… Egy űrhajós számára ez nem félelem-nem félelem kérdése, én sem féltem, mert tudtam, mire vállalkozom, bíztam az űrhajót tervező mérnökök szaktudásában. Amikor kiválasztottak, onnan már nem volt visszaút. Amikor ránk zárták az ajtót, csak arra a 9 perc 20 másodpercre koncentráltam, amíg felértünk a világűrbe. Egy örökkévalóságnak tűnt! Máig felejthetetlen emlék, amikor 240 kilométer magasban megéreztem a súlytalanság állapotát.”
Figyelmeztették: Kubaszov nehéz eset
Az indulás után egy nappal űrhajójuk összekapcsolódott a Szaljut–6 űrállomással, ahol két szovjet kozmonauta várta őket, Leonyid Popov és Valerij Rjumin. „Az űrállomás nem okozott meglepetést, hiszen a felkészülés alatt a Földön a tökéletes másában gyakorlatoztunk. A 8 odafent töltött nap alatt kevés szabadidőm volt, mindennap 16 órát dolgoztam, és ha tehettem, fényképeket és feljegyzéseket készítettem. Óriási élmény volt látni a bolygónkat felülről, arról született a legtöbb képem, de csináltam fotókat a fedélzetről is. Az űrben, mondhatni, a végtelenségig elláttam. Odafönt a csillagok sokkal fényesebben ragyognak, mint a Földről nézve. Az univerzummal néztem farkasszemet.” A hivatalos verzió ismert, de vajon a mi Bercink sem látott földönkívülieket? „Ki kell ábrándítsam a reménykedőket: nem. Valójában sok űrhajós belegondol, így én is, hogy talán odafönt találkozik valami olyannal, amivel korábban még nem… Ám ami azt illeti, egyetlen olyan űrhajóssal sem találkoztam, aki látott volna bármit is” – tárja szét a karját. A fedélzeten persze sok minden más is szóba került. „A szovjetek jól ismerték egymást, de hamar befogadtak. Szerencsére Valerij Kubaszovval, akiről azt mesélték, nehéz eset, fél szavakból megértettük egymást. Neki akkor már két nagyobb gyereke volt, nekünk Anikóval még csak egy lányunk, az egyéves Aida. A család is közös téma volt. A barátságunk a visszatérés után is megmaradt, sokáig azon versenyeztünk, ki köszönti fel a másikat hamarabb az űrrepülések évfordulóján. Sajnos ő már nincs közöttünk, de nagy tisztelettel gondolok vissza a közös munkánkra.”
„Más, mint a filmekben”
Az köztudott, hogy a legénység legfőképpen konzerven élt, az már kevésbé, hogy a szovjetek a magyaros ételeket ették, a mi fiunk viszont a szovjet ellátmányból választott. „Mivel jól ismertem a szabolcsi töltött káposztát, én mindig az orosz ételekből ettem, nagyon ízlett. Többféle húskonzervből választhattam, sok halat ettem, és a borscslevest (hagyományos orosz céklaleves – a szerk.) is örömmel fogyasztottam.” Szárnyra kapott egy legenda is, miszerint Kubaszov a szkafandere nadrágszárába rejtett egy uborkát, hogy megkóstolja, milyen az íze a világűrben. „Akkoriban még nem figyelt minket 0–24 órában a földi irányítás – mosolyog –, de mi ilyen turpisságokat nem követtünk el.” A hollywoodi űrmozik legizgalmasabb jelenete, amikor az asztronauták a hatalmas sebességtől az ülésükhöz préselődnek, és őrült rázkódás közepette térnek vissza a Földre. „A valóság nem ennyire kalandos, de az igaz, hogy volt némi túlterhelésünk, és a földet érés nagyon keményre sikerült. Szerencsére ép bőrrel megúsztuk – mondja, és elárulja, milyen kinccsel tért vissza élete kalandjáról. – A tarsolyomban lapult az esküvői fotónk, és a tévémacin kívül még valami megjárta velem a kozmoszt: a kislányom piros-fehér-zöld ruhácskába öltöztetett babája. Csak 18 éves korában, a születésnapján adtam vissza Aidának. Azt mondtam neki: ’Eddig én vigyáztam rá, mostantól ez a te feladatod.’ Máig őrzi az űrbabát.”
Kiemelt kép: Nagy Zoltán/fotocentral.hu
