Versenyzőként mindketten csodás sikereket értek el, mérhetetlenül büszkék is egymásra. Talán éppen sportmúltjukból fakad, hogy nagyon tudnak küzdeni. Anikó a fiáért, Sándor pedig immár nem­csak önmagáért, hanem mentális beteg sorstársaiért is. Anya és fia együtt eleveníti fel a dicső múltat és mesél a küzdelmes jelenről.

Göröngyös volt az út, de úgy tűnik, Noszály Sándor élete újra sínen van. A tizenhatszoros magyar bajnok teniszező kirobbanó formában, jókedvűen, telis-tele tervekkel érkezett meg a Story stúdiójába, nem egyedül. Kétszeres magasugró magyar bajnok édesanyja, Noszály Anikó is elkísérte, aki túl a nyolcvanon is hihetetlenül fitt és energikus. Lencsevégre kaptuk a sportos anya-fia párost, egyúttal kifaggattunk őket nem mindennapi sikereikről, és persze szó esett életük kevésbé tündöklő oldaláról is.

Beszélni sem tudott

Nem titok, a teniszedző nehéz időszakon van túl. Egy ideje nem a sikereiről, sokkal inkább a mentális betegségéről szólnak a hírek, amire a 2024-es Sztárbox idején, az akkoriban megosztott furcsa posztjai és videói kapcsán derült fény. Legalábbis a nagyvilág számára.

Szűk környezete jól tudta, hogy több mint tíz éve bipoláris depresszióval küzd.

„Nem titkoltam, csak 2024-ig nem beszéltem a mentális betegségemről. Előtte egyébként nem volt ilyen kirívó mániás epizódom, egyszerűen csak ha depressziós ciklusban voltam, akkor csendes voltam, ha meg a mániás rész következett, akkor felgyorsult az agyam, és sokkal intenzívebb voltam mindenben.

De a Sztárbox idején már beszélni se tudtam normálisan

– emlékezik vissza Sándor.

Édesanyja számára borzasztó volt ezt végigélni.

„Főleg amikor kiment Amerikába és onnan posztolt. Itthonról mindent követtem, és olvastam azt a sok szörnyűséget, amit írtak róla, de tehetetlen voltam.

A legrosszabb az volt, hogy droggal, alkohollal vádolták, holott egészen más volt a viselkedése mögött. De a lányom, Andi végül közleményt adott ki, tisztázta a helyzetet, Sanyi pedig orvosi segítséget kapott

– veszi át a szót Anikó, aki úgy látja, fia azóta jól van. – Hál’ isten, már régóta nem volt semmi gond!”

„Persze, hogy nem, és ennek az a titka, hogy be kell állítani a gyógyszereket, és az erős ingereket kerülni kell” – folytatja Sándor, aki még a kórházi ágyán eldöntötte, felvállalja és beszélni fog pszichés problémájáról, és sorstársaiért is szót emel.

A missziója lett

StigmaNO névű kezdeményezésére édesanyja is nagyon büszke, ami arról szól, hogy senki se legyen megbélyegezve azért, mert érintett egy mentális betegségben. „Nagyon jó ötletnek tartom, hogy minél több szó essen a témáról, mert manapság nagyon sokan küzdenek hasonlóval. Mondhatni népbetegség lett a mentális zavar. És Sanyi ezzel rengeteg embernek segíthet, köztük a problémával küzdők környezetének is abban, hogy hogyan álljanak hozzá mindehhez. Ez lett az ő missziója.

Én pedig csak egészségesnek és boldognak szeretném látni őt. Minden este ezért imádkozom. Ez a kettő a legfontosabb.

És persze, hogy találjon egy olyan társat, aki hozzá való” – teszi hozzá Anikó.

Nála jobb anyukát a teniszező el sem tud képzelni. „Ő az, akinek köszönhetem az életem, aki mindig ezerszázalékosan mellettem van, és akiben maximálisan megbízhatok. Én tőle mindent megkaptam, amit egy ember az édesanyjától kaphat.”

Hamar felnőtt

A teniszedző rajong az édesanyjáért és mérhetetlenül büszke is rá, Anikó ugyanis csakúgy, ahogy a fia, beírta a nevét a magyar sporttörténelembe. „1960-ban, az érettségim napján ugrottam országos csúcsot a Vasas-pályán – idézi fel első komoly sportsikerét az egykori atléta. – Délelőtt vizsgáztam, és délután volt a verseny. 165 centit ugrottam. Ezt a csúcsot ’68-ban 172-re javítottam. Utána új ugrótechnika jött, amivel 20 centivel magasabbat lehetett ugrani, de abban én már nem vettem részt, jöttek a gyerekek.”

Élsportolóként, és a néhai idősebb Noszály Sándor – szintén magasugró, atlétika mesteredző – feleségeként egyértelmű volt, hogy csemetéik is a mozgás szerelmesei lesznek. „Sanyi már 5 évesen megnyerte az óvodás olimpiát, amiben futás, ugrás, kislabdahajítás volt. Már egész kicsiként imádta a sportokat, minden labdajátékot. Kilencévesen aztán levittük a Honvéd tenisztanfolyamára, és egy-két éven belül korosztályos bajnok lett, ahogy a nővére is.”

Sanyi 11 évesen már az orlandói világbajnokságon indult, 16 éves korától pedig a világot is bejárta, immáron profi teniszezőként. „Nagyon hamar felnőttem. Évi 40 versenyen játszottam, szóval versenyről versenyre utaztam. Épphogy elmúltam 16, amikor másfél hónapot Indiában töltöttem” – meséli Noszály. A sok verseny miatt aztán magántanuló lett és negyedéves vizsgákat tett a gimnáziumban.

Befogadták a világsztárok

A sikerszéria hosszú ideig tartott, az ifjú bajnok összesen tizenhat magyar bajnoki cím birtokosa. Egyike azon kevés magyar férfi teniszezőnek, akinek sikerült bekerülnie az ATP Top 100-ba, azaz a világelitbe. Ő maga arra a legbüszkébb, hogy öt Grand Slam-győztes ellen sikerült nyernie: Sergi Bruguerát, Carlos Moyàt, Andrés Gómezt, Pat Cash-t és Albert Costát is megverte.

Eredményei mellett idehaza arról lett híres, hogy ő edzi a legnagyobb hollywoodi csillagokat.

„Tanítottam többek között Bill Gatest, Mike Tyson gyerekét, Gerard Butlert, Gavin Rossdale-t. Utóbbi kettő máig nagyon jó barátom. De játszottam például Leonardo DiCaprióval és Pierce Brossnannel is – sorolja és elárulja, a világsztárok maguk közé fogadták. – Az A listás sztárok egy nagyon zárt közeg. De mivel a sportkarrierem miatt jól leinformálható voltam, és tudtam nekik újat mutatni – az apu által kitalált technikával, hogy kicseréltem pár mozdulatot – óriásit fejlődtek. Nagyon felnéztek rám a tudásom miatt. Mert egyébként ezek a csillagok elképesztően alázatos emberek, és hálásak voltak, hogy általam még jobbak lehettek a teniszben. Ajánlgattak egymásnak, így ismertek meg sokan. Az ember pedig úgy működik, hogy mindent meg tud szokni. Egy idő után már nekem is természetes lett köztük mozogni.”

Együtt troliznak

Bár odakint a világ leghíresebb csillagai várják, Noszály egyelőre úgy van vele, jól érzi magát idehaza. „Sose tudni, mit hoz az élet, de mostanában nem tervezem, hogy visszamegyek. Csinálom a StigmaNO-t, Pál Babett-tel írjuk a könyvemet, és egy applikációt is fejlesztek, de erről még nem beszélhetek. Szóval, most itthon szeretnék lenni.”

Hiába élt Amerikában pazar életet, az édesanyjával inkább trolibusszal utaznak.

„Anyuval mindig BKV-zunk. 83 évesen is úgy jön-megy, hogy néha alig tudom őt követni. Úgy fut, mint a nyúl! Biztos, hogy megnyerné a világbajnokságot a 80 fölötti korosztályban” – mosolyodik el.

„Bizony, gyalog megyek mindenhova. Bevásárolni is. Reggelente pedig hasazással kezdek – 100 darab felülés –, és teniszezni is járok az unokahúgommal” – mondja Anikó és hozzáteszi, aki sportban nőtt fel, ameddig csak bírja, űzi azt.