Krencsey Marianne élete első felében ünnepelt sztár volt, a másodikban távol hazájától azt a munkát végezte, amire soha nem vágyott. Mégis elégedett volt.

Alakulhatott volna másképp is a színésznő szerelmi és szakmai élete, de ő hű maradt az elveihez. „Szívesen és büszkén emlékszem mindkét életemre, és nem bántam meg semmit” – mondta egy 2007-es beszélgetés során Krencsey Marianne.

„Tündérmese kezdődött”

A nemesi származású Krencsey Vilmosnak és Lackner Annának már volt egy Iván nevű fia, amikor 95 éve, 1931. július 9-én Rákoscsabán megszületett Marianne. Boldog, tanulással teli gyermekkora volt, a budai Gizella Leánygimnáziumban érettségizett, majd az ELTE bölcsészkarára járt, de egy diákcsere révén a Színművészeti Főiskola rendező szakán kötött ki.

Sosem rendezett, mert elvállalta a Liliomfi Mariskájának szerepét, ezzel pedig megpecsételődött a sorsa. Akkor már férjnél volt, Sallós Gáborral, a nála tíz évvel idősebb színésszel élt ­rossz házasságban. Rövid ideig voltak férj és feleség. Marianne nem bánta a válást, fontosabb volt számára, hogy Makk Károllyal forgasson.

Egyik napról a másikra sztár lettem. Tündérmese kezdődött

– írja könyvében.

A film a hírnév mellett szerelmet is hozott: Makk Károllyal 1957-ben házasodtak össze. „Egy korabeli újságíró írt a színészerkölcsről egy cikket, és emiatt jelentettek fel minket, stábtagokat. Gondolták, mi is… Naná, hiszen hetekig a Balatonnál forgattunk és kialakultak kapcsolatok, csókolóztunk. Én és Marianne is itt szerettünk egymásba. Az akkori kultúráért felelős miniszter, Darvas József vizsgálatot indított ellenünk, jelentettek rólunk. Később a cikk íróját meghívtuk a ­premierre, leitattuk, és végül önkritikát gyakorolt” – mesélte Makk egy 2013-as tévéinterjúban a ­Liliomfi forgatásáról.

Ám három év alatt kiderült, nem egymáshoz valók. Krencsey utóbb azt mesélte, amikor Makk felesége volt, megpróbálta beszervezni az állambiztonság.

Arra kértek, hogy írjak jelentéseket a férjemről, de nem voltam hajlandó rá. A nyugalmamért azonban nagy árat kellett fizetnem.

Nem lett besúgó

Miközben olyan filmekben játszott, összesen 23-ban, mint a Szegény gazdagok, a Noszty fiú esete Tóth Marival, A Tenkes kapitánya vagy Az aranyember, éreznie kellett, hogy a szocialista rendszer fojtogatja. Pedig elvált Makktól, és hozzáment dr. Nemes Gyula nőgyógyászhoz, de a rendszer nem hagyta békén. Mindent tudtak a magánéletéről, a kultúra mindenható ura, Aczél György többször magához hívatta, követelvén, hogy jelentsen. Nem volt rá hajlandó.

Először nem kaptam színházi szerződést, aztán ritkultak a filmszerepek, kizártak abból a filmklubból, aminek az egyik alapítója voltam

− mesélte a budaörsi beszélgetés során.

Az egyre lehetetlenebb helyzet miatt1966-ban férjével disszidálni szerettek volna, de a hatalom megsejtette a dolgot, maga Aczél vonta be a színésznő és férje útlevelét. Ám Nemes Gyula egykori páciense kijárta nekik, hogy egy határátlépésre kapjanak iratot. Titokban, a garázsban pakolták tele a bőröndjeiket. Új-Zélandra készültek, helyette 16 hetes bolyongás után New Yorkban kötöttek ki a férje húgánál.

„Végre szabad vagyok”

Egy év múlva itt született meg Marianne egyetlen gyermeke, Vince. Az amerikai élet azonban nehéz volt, ahhoz, hogy férje magánrendelőt nyithasson, újra tanulnia, diplomáznia kellett angol nyelven. Ez idő alatt a művésznő banki asszisztensként, aztán egy nyugdíjfolyósító ügyintézőjeként dolgozott, majd végül férje mellett a magánrendelőjükben. Pedig korábban megfogadta, mindent elvállal, de irodában soha nem fog ­dolgozni.

„Bárhová kerültem, örültem, hogy végre szabad vagyok, fizetést kapok, a színészévek sikere akkorra már alig jutott eszembe… Úgy érzem, életem egy csodálatos időszaka volt a filmezés, egy szép mese, ami véget ért.

Úgy is mondhatnám, két életem volt, egy budapesti és egy New York-i. De hálás vagyok a sorsnak, hogy ennyi élményt megélhettem

– nyilatkozta 2009-ben az Újbuda című lapnak.

A művésznő azt is elmondta, hogy a Liliomfi volt a kedvenc filmje. „Makk Karcsit tartom az egyik legnagyobb rendezőnek, a ­Liliomfit meg a legjobb filmnek. Aki nem élt akkor, az nem tudja elképzelni, hogy milyen örömöt hozott az életünkbe. A sok sanyarú szovjet film után végre egy normális, emberi, kedves, szép történet.”