A rock and roll királya idén ­márciusban töltötte volna be a 79-et, ám a sors közbeszólt: január utolsó napján örökre elaludt. Ám a slágerei kitörölhetetlenül velünk maradnak, és a halála óta talán még gyakrabban csendülnek fel. Így lesz ez jövőre is, a 80. születésnapján, amikor a gyerekei koncerttel emlékeznek az édesapjukra.

Diána és Dávid – valójában így hívják a Fenyő gyerekeket, ám ezeket a neveket soha nem használták.

„Apukánk gyakorlatilag a születésünk pillanatában adott egy-egy becenevet nekünk, és attól kezdve így is szólított. Ez annyira ránk ragadt, hogy ha valaki a hivatalos nevünkön hív minket, meg sem halljuk” – mesélték a Fenyő Miklós gyerekei a Klubrádióban.

Féltve őrizte a magánéletét

A névadásban különös képességekkel bírt a zenész, a két unokáját sem kímélte meg ettől.

„A fiamat, Balázst mi Balinak hívjuk, apu Mikulásnak szólította. A testvérem kislányát, Laurát Ribiszkének. A becézésben persze benne van az a mérhetetlen szeretet, amit a családja iránt érzett. Sokan el sem tudják képzelni, hogy apu milyen csodás apa és nagyapa volt. Nem lehetett ezt tudni róla, mert a magánéletét féltve őrizte, pedig nagyon családcentrikus volt.”

Megkövetelte a rendet

Milyen volt vele a ­mindennapi élet a csillogás mögött? ­Annyit néha-néha elárult, hogy a jövendőbeli feleségét 16 évesen ismerte meg, Ági akkor még csak 12 éves volt.

„Mind a ketten a Szent István parknál éltek, illetve nőttek fel, itt is ismerkedtek meg. Aztán összeházasodtak, és megszülettünk mi. Elég nyüzsgő és vicces gyerekkorunk volt, gyakran előfordult, hogy negyven-ötven ember volt a lakásunkban: táncosok, zenészek. Ennek például az lett a következménye, hogy miután nálunk este, lefekvéskor mindig zaj és hangoskodás volt, én azóta sem tudok csendben elaludni. Kell, hogy valami duruzsoljon mellettem. Ennek ellenére a szüleink törekedtek a polgári rendre. Hajnali ötkor keltünk, mentünk úszni télen is, iskola után újból edzés, zongoraóra, közös vacsorák, tanulás… Apu megkövetelte, hogy jó jegyeket vigyünk haza.”

Különleges szövetség

Dió és édesapja között klasszikus apa-lánya szerelem szövődött, egész életükben ez volt a kapcsolatuk motorja.

„Később a partnere lettem, segítettem a könyvei lektorálásában, én írtam az előszavakat is. Informatikusként van egy nagyon racionális énem, és apu imádta, hogy olyasmit csinálok, amiből ő alig ért valamit, mégis teljes szívvel bízhat bennem. Elsősorban a kicsi lánya voltam, ő pedig az első szerelem az életemben. A szellemi társam volt, órákig tudtunk beszélni. Függtem a dicséretétől, ő volt a legfőbb referenciapontom. Ezt elveszíteni a legnehezebb.”

Dáci máshogyan élte meg, hogy az édesapja ismert ember.

Gyerekként nem akartam híres ember fia lenni, olyan akartam lenni, mint bárki más. Volt, hogy az iskolatáskám mögé bújtam, csak ne ’fenyőzzenek’, ne kivételezzenek velem. Persze idővel mindez büszkeséggé szelídült.

A Fenyő gyerekek nagyon jó testvérek, ragaszkodnak egymáshoz, elválaszthatatlanok a mai napig.

„A szüleink belénk nevelték, hogy barátok jöhetnek-mehetnek az ember életében, de mi mindig ott leszünk egymásnak. Naponta beszélünk, mi tényleg ’egyek’ vagyunk, mi vagyunk a Fenyő gyerekek. És a gyerekeink is éppúgy ragaszkodnak egymáshoz, mint mi. Szigorú szülők vagyunk, de apu missziója az volt, hogy kicsit elrontsa, vagányosítsa a kisfiamat, hogy igazi csibész váljon belőle. Bali most tizenegy éves, kamaszodik, a génjeiben, a jellemében ott van az a hamisítatlan fenyős huncutság. Balival szinte szavak nélkül már csecsemőkorától értették egymást. A fiam hamar ráérzett Papó – mert így hívta – humorára” – mesél Dió.

Dáci így folytatja:

„Az én kislányommal, a ma már két és fél éves Laurával eleinte óvatosabb volt. Amikor megszületett, hozzá sem mert érni. ’Mit kezdjek vele?’ – kérdezgette tanácstalanul. Aztán ahogy telt az idő, a lányom is elkezdett ’fenyősödni’. Apu imádta ezt a kis csajszit, ­sugárzott a boldogságtól a közelében.”

Most próbálják valahogy visszacsempészni az életükbe azt a derűt, amit édesapjuktól megörököltek, próbálnak nevetni a könnyek között, hogy feldolgozzák a feldolgozhatatlant. Még nem tudták igazán mélyen átélni azt a tátongó űrt, amit maga után hagyott, hosszú út vár rájuk a megnyugvásig. Dió tartja magát, csak magányában sír, Dáci is csak akkor hagyja elfolyni a könnyeit, ha a kislánya nem látja.

„Amikor Laura megkérdezi: ’Apu, mi a baj?’, csak annyit mondok: semmi. Pedig valójában nagyon nagy a baj. Ő pedig szavak nélkül is mindent érez.”

Kiemelt kép: Archív