Nemrégiben volt az édesanyja halálának és édesapja születésének az évfordulója. Budapesten, a Szent István park 4. szám alatt, a ház falán emléktábla hirdeti: itt élt a két ismert ember. Takács Marika az 50-es, 60-as, 70-es évek népszerű televíziósa volt, az ország egyik első bemondónője, a nézők rajongásig szerették. Úton-útfélen megszólították, beszélgettek vele. „Anyu ezt szívesen tette, mert szerette az embereket. Édesapám inkább színházi körökben volt elismert és népszerű, így az ő irányából efféle utcai rajongásnak nem voltunk kitéve, legfeljebb az újlipótvárosi MTK-s szurkolótársaival váltott néhány szót út közben” – mondja Annamari.
Csak nem? De igen!
Késői gyerek volt, édesanyja 42 éves, édesapja 52 volt, amikor ő világra jött. Rövid, de annál gazdagabb élet jutott nekik így, hármasban. „Amilyen családi mintákat, helyzeteket látok magam körül, úgy érzem, hogy a kevés együtt töltött idő alatt is többet kaptam tőlük, mint sokan, akiknek hosszabb közös út adatik, de egy folyamatos, egymással folytatott harc az életük. A korai veszteség ellenére ezért hálás vagyok az életnek és persze nekik. Kaptam közös nyaralásokat, nagy beszélgetéseket, kulturális élményeket és rengeteg nevetést. Anyukám gyakrabban vitt magával a TV-be, mint apu a színházba. Élénken él bennem például az az emlék, amikor anyu az adás előtt a stúdióban vasalja a blúzát, vagy megégeti hajsütővassal valamelyik fülét. Arra is emlékszem, mindig milyen sokat kellett várnom, hogy végre kijöjjön, és velem legyen. A Tháliában, aminek apu az igazgatója és rendezője volt, nem igazán játszottak gyerekdarabokat, így szerinte nem volt ott keresnivalóm. Hogy a szüleim ismert emberek, azzal gyerekfejjel nem igazán foglalkoztam. Csak akkor szembesültem vele, amikor az iskolában vagy bárhol bemutatkozáskor az emberek felkapták a fejüket a nevem hallatán, és rögtön rákérdeztek: csak nem?! De igen, válaszoltam.” Vagy amikor iszonyú kellemetlen módon kérnem kellett egy általános iskolai tanárnőmet, hogy ha lehet, ne javítsa ki ’kivételezésből’ a nyelvtandolgozataimat a jobb eredményért. Ugyanúgy, mint másnak, adjon nyugodtan nekem is rossz jegyet, ha hibázom.”
Két veszteség egymás után
Tizenhat éves volt, amikor az édesanya, tizennyolc, amikor rá másfél évre az édesapja meghalt. Ennek majd’ harminc éve. Azóta nincs nap, hogy ne gondolna rájuk. „A Színművészeti Főiskolán, ahol Vitray Tamás és Horváth Ádám televíziós osztályában diplomáztam, a vizsgafilmemnek a Nevetés és felejtés filmje volt a címe. Anyukám emlékére készítettem. Egyébként eredetileg komolyzenei pályára készültem. Zongora, szolfézs-zeneelmélet, karvezetés szakon végeztem a Bartók Béla Konzervatóriumban. Anyukám a televíziótól, apukám a színháztól akart távol tartani. Ezért a muzsikus pályát látták legjobbnak számomra. Nem bánom, rengeteget köszönhetek a zenei múltamnak. Végül az újságírás felé vettem az irányt.”
„Voltak, akik fogták a kezem”
Amikor elmentek a szülei, középiskolásként magára maradt. „Az elvesztésük feldolgozhatatlan tragédia, de szerencsére mindig voltak, akik fogták a kezem. A mai napig ezek az emberek jelentik számomra a biztonságot és a családot. Azt gondolom, mindenkinek megvan a saját szenvedéstörténete, tragédiája, nem kell ebben (sem) versenyezni másokkal. Naponta gondolok rájuk, magamban ápolom az emléküket. Minden helyzetben elképzelem, mit gondolnának, mondanának, mi lenne a véleményük. Akár az ország helyzetéről, az életemről is, és arról, ahol most tartok.”
Kiemelt kép: Keleti Éva/fotocentral.hu
