Úgy tudom, ahogy ideje engedi, megy haza Gyomaendrődre.
Szujó Zoltán: Milyen érdekes, hogy ezzel kezdi a beszélgetést, ugyanis egyre többet gondolok és járok haza. Nekem fontosak a gyökereim, én ugyanis annak a gyomaendrődi órásmesternek és műszerésznek, valamint annak a varrónőnek, aki aztán könyvelővé lett, vagyok az unokája, akiket szerettek, tiszteltek az emberek. De a dédnagyapámra is büszke vagyok, a falu egyik legjobb ácsa volt. Még 80 évesen is fent dolgozott a tetőn. Jó érzés, hogy otthon az a srác lehetek, aki a Körös-parton töltötte a nyarait a haverjaival, a barátaival.
A szüleit kihagyta a felsorolásból…
Sz. Z.: Anyukámmal akartam folytatni, ő óvó néni volt, aztán idősekkel foglalkozott egészen a nyugdíjazásáig. Az édesapám korán kiszállt az életünkből, aztán sajnos el is hunyt.
Mit jelent, hogy kiszállt?
Sz. Z.: A szüleim korán elváltak, három-négy éves lehettem, attól kezdve az édesanyámmal kettesben éltünk. Nem volt apám, de volt egy fiatalos nagypapám, aki elvitt a gyulai salak motorversenyekre, majd a Forma–1-es versenyekre. Így nem csoda, hogy már 13 évesen beszippantott az autósport.
Apa híján ön milyen apa lett?
Sz. Z.: Miután megszülettek a lányaim, sok könyvet elolvastam az apasággal kapcsolatban is. Bizonyos élethelyzetekben figyeltem magam, hogy vajon szülőként hogyan teljesítek. Eleinte nehezen ment, hiszen fiatalon, 26 évesen lettem először édesapa, de azt gondolom, a végére beletanultam. Milyen érdekes a genetika. Noha apám művészember volt, hozzám a művészvilág nem áll közel, nem úgy Dóri lányomhoz, aki művészeti egyetemre jár. És bár nincs köze apám genetikájához a feleségemnek, neki is vannak művészi hajlamai. Főállásban gyerek- és sportorvos, mellette fest és táskákat varr.
Egy sportriporter és egy orvos hol, hogyan ismerkedett össze?
Sz. Z.: 2000-ben Pécsen egy társaságban. Épp a sydney-i olimpiára készültem, Adrienn ellátott orvosi tanácsokkal, hogy az időeltolódást hogyan lehet kivédeni, miként lehet úgy fölkészíteni a testet fizikailag és szellemileg, hogy például amikor bejelentkezem az éjszaka kellős közepén Vitray Tamáshoz, aki akkor kommentátorként dolgozott, 23 éves zöldfülűként ne valljak szégyent. Amikor pedig később a kezembe nyomták az ausztráliai repülőjegyet, hogy Michael Schumacherrel kell interjút készítenem, Adrienn tudta, hogy életem egyik legnagyobb lehetősége előtt állok. Majd ezt követően 11 éven át folyamatosan úton voltam a Forma–1-es száguldó cirkusszal. Soha nem tett szemrehányást emiatt.
Amikor születtek a lányai, ott volt a feleségével a szülőszobában? Vagy akkor is dolgozott?
Sz. Z.: Dóri lányunk 2004. január 13-án született, én a szülészetéről mentem egyenesen a repülőtérre, mert január 17-én Erdei Zsolt bokszolt a profi világbajnoki címért, amit meg is nyert. Ott esett meg velem az a borzalmas eset, hogy az ország nyilvánossága előtt a meccs után először magamnak töltöttem a pezsgőből és csak utána Zsoltnak. A kollégák aztán elmagyarázták a nézőknek, hogy Zoli nem ennyire ügyetlen, hanem neki is van mit ünnepelnie. Szerencsére 18 évvel ezelőtt, azután Zsófi születésénél is ott lehettem.
A lányai hogyan fogadták, hogy az édesapjuk keveset volt otthon?
Sz. Z.: Voltak nehéz pillanatok, amikor például indultam el otthonról, Zsófi csimpaszkodott a lábamba, és azt kiabálta: „Apa, ne menj el!” Szívbemarkoló jelenet volt.
A végére tartogattam, amikor egyik percről a másikra megszűnt a televíziós munkája, a Forma–1-es közvetítések. A részletekbe nem mennék bele, de ezt hogyan élte túl?
Sz. Z.: Nagyon megviselt, egészen addig ugyanis azt gondoltam, nélkülem nem létezik Forma–1-es verseny, aztán kiderült, dehogynem. Egy-két hétig csak üldögéltem otthon, a kanapén, néztem magam elé, hogy akkor most mi van, hogyan tovább. A mögöttem álló időszak csak egy lufi volt, ami most kidurrant? Nagy lecke volt ez nekem. A tanú című filmből idézve, rájöttem, az élet az nem mindig habos torta. Ma már tudom, mindezt ezt át kellett élnem, meg kellett élnem. Utólag visszagondolva, minden szempontból szintlépés volt az életemben, elsősorban a személyes fejlődésem szempontjából. Megtanultam ugyanis az elengedést, a megbocsátást. Azt, hogy le tudjak zárni az életemben bizonyos dolgokat. A sebek begyógyultak, ez fontos, mert a sértett egónál, a meg nem értett zseninél rosszabb nincs, de hegek megmaradtak, ezt nem szabad letagadnom. Ez a múlt, de utána kinyílt számomra egy csomó új, jobbnál jobb szakmai lehetőség. Így ma már úgy tudok visszagondolni a történtekre, hogy ez egy fantasztikus tanulási időszak volt, amiért egész életemben hálás leszek a sorsnak. Például megtanultam segítséget kérni és segítséget elfogadni, ami részemről nagyon nagy dolog.
Kiemelt kép: RTL
