Leblanc Győzőnek nem volt maradása abban a házban, amelyben korábban feleségével, Tóth Évával éltek. Így nehéz döntést hozott: újra birtokba vette a nagyszülei húsz éve üresen álló otthonát. Azt a házat, amelynek falai között egykoron született, és amelynek tetőterét akkor építették be, amikor először megnősült. „Éva halála után padlót fogtam, nem tudtam, hol van a jóisten. De mínusz ötről indulva, végül újra tudtam kezdeni az életem. A fiaim és a munka húzott ki a mélypontról, ez a ház pedig meghozta nekem a nyugalmat, a lelki békét. Az alsó szint továbbra is üresen áll, dolgozom a rendbetételén. Egykori lakrészembe, a tetőtérbe költöztem vissza, oda, ahol a két fiamat felneveltük – meséli, miközben körbevezet minket az impozáns ingatlanban. – Egyedül élek, megpróbáltam kitakarítani, berendezni a házat, de itt a visszaköltözésem óta nem járt asszony, és ez mindenhol meglátszik. Hiányzik a női kéz. Már megfogalmazódott bennem, hogy felveszek egy takarítónőt, aki segít nekem kicsit, mert kell egy asszony a házhoz!”
Első utunk a konyhába vezet. „Soha nem voltam rákényszerítve a főzésre, mindig kiválóan főző nők vettek körül. Ezért csak most kezdtem el főzögetni. Húslevest már tudok készíteni – meséli, majd megáll egy kis sarokban. – Ez az én kis kuckóm. Itt van az édesanyám állólámpája, a könyvespolcom, egy kis asztal és a nevemmel ellátott színházi székem. Évekkel ezelőtt a Madách Kamarában támogatói céllal lehetett székeket vásárolni, aztán amikor a színházat felújították, felhívtak, kérem-e széket. Kértem. Jókat olvasok benne. Szeretem az emlékeket, itt szinte minden tárgy emlékeztet valami szépre a múltból.”
Kiemelt kép és fotók: Olajos Piroska/fotocentral.hu