Kezdjük a jelennel, van egy podcastbeszélgetése, Panna, csajok, satöbbi a címe, ebben saját korosztályával, ötvenpluszos hölgyekkel beszélget. Zavarja a kora?
Balázsy Panna: Alapvetően nem, mondjuk, amikor belenézek a tükörbe, és olyan jeleket veszek észre magamon, amikből látom, öregszem, például, hogy pulykanyakam van, kicsit visszahőkölök.
Menjünk inkább időben kicsit vissza, például amikor tizenévesen a nagy sikerű Házibuli című filmben Sophie Marceau magyar hangja volt. Óriási sikere volt.
B. P.: Kilencéves koromtól rendszeresen szinkronizáltam, az akkor futó összes sorozatban szerepeltem, azoknak a munkáimnak nem volt ekkora visszhangja. A Házibuli első része volt az utolsó szinkronszerepem, 17 éves voltam akkor, és utána elköltöztünk Amerikába.
Kivel, hova, miért?
B. P.: 11 éves voltam, amikor a szüleim elváltak, és az édesanyám másodjára is férjhez ment egy akkor Amerikában élő magyar férfihoz. Hozzá mentünk. Addig, amíg fel nem ültünk a repülőre, fel sem fogtam, hogy az egész addigi életemet magam mögött kell hagynom. A repülőtérre száz barátom kísért ki, nagyon sok búcsúajándékot kaptam, a legdurvább az volt, amikor a legjobb barátnőm Doris Day híres dalának egyik sorával búcsúzott tőlem: „Que Sera, Ser, a jövőt nem sejtheted, ahogy lesz, úgy lesz.” Akkor eltörött a mécses, potyogtak a könnyeim.
Hogy jöttek ki a nevelőapjával?
B. P.: Alkalmazkodó típus vagyok, ő nem akart engem nevelni, így haveri alapon működtünk. Amerika nagy kultúrsokk volt, pár évig eltartott, mire megszoktam. Az iskolában az amerikai diákok nehezen fogadtak be, úgyhogy az elején főleg külföldi barátaim voltak: japán, spanyol, örmény, görög, bolíviai. Az is nehéz volt, hogy két év alatt három középiskolában is megfordultam, mert ott kötelező a lakóhely szerinti középiskolába járni. Az egyetemet Amerikában végeztem el nemzetközi kapcsolatok, spanyol nyelv és irodalom szakon. Aztán még két és fél évig kint dolgoztam. Két diplomával jöttem haza, és a Nemzetközi Migrációs Szervezetnél helyezkedtem el, ahol két évig azt kutattam, milyenek a környező országok migrációs folyamatai, ami akkor még semmi sem volt ahhoz képest, ami most van. Közben már elkezdődött a rádiós munkám, majd televíziós műsorvezető is lettem. Eddig 16 mesekönyvet írtam, és miután imádok sütni, elvégeztem egy cukrásziskolát is. Szóval nem unatkoztam.
Mikor gondolt először családalapításra?
B. P.: Tizenéves voltam, amikor pár dolgot megfogalmaztam magamban. Az egyik ilyen volt, hogy két ember milyen hülyeséget csinál egymással, az az ő bajuk vagy az ő dolguk, de nős, gyerekes férfival soha nem kezdek, az tabu. Életelvem, ha már gyerekek vannak, akkor abba nem szabad felnőtteknek belerondítani. A másik fogadalmam az volt, csak akkor szülök, ha találok megfelelő partnert. Magamnak nem. 30 éves voltam, amikor elkezdték tőlem kérdezgetni, férj, gyerekek? Ekkor még eszembe nem jutott a gyerekvállalás, mondogattam, ne haragudjatok, én még erre nem állok készen. Aztán néhány évre rá megismertem a férjem, és akkor rögtön azt éreztem, szeretnék gyereket.
Miután elvált szülők gyereke, azt nem fogadta meg, ha férjhez megy, ha gyerekei lesznek, történjék bármi, nem válnak el?
B. P.: Szerintem mindenki így indul neki egy házasságnak, én is így gondoltam, hogy nem így sikerült, az más kérdés. Szokták mondani, kettőn áll a vásár, minden bizonnyal mi a férjemmel más irányba fejlődtünk. Nyilván nem volt egyszerű, de arra jó volt, hogy a válásunk után elindultam egy önismereti úton, akkor kezdtem el azzal foglalkozni, hogy jól legyek magammal, ne másoknak akarjak megfelelni, hanem saját magamnak. Nem könnyű feladat ez az önismereti játék, de megúszhatatlan, és mindenkinek ajánlom.
Mekkorák már a gyerekei?
B. P.: Natasa húsz-, Liza tizenhat éves. A nagyobb gyönyörűen rajzol, művészettörténetet, divattervezést tanul, szeretne divattervező lenni. A kisebbik értelemszerűen gimnazista.
Visszatérve a Panna, csajok, satöbbi podcastra, azt szokta mondani, olyan láthatatlan dolgokról beszélget ebben, amik a középkorú nőket izgatják, bántják. Mi ez a láthatatlanság?
B. P.: Például a munkavállalás. A munkáltatóknál szóba nem jöhet egy ötvenpluszos nő. Elfeledkeztek rólunk, pedig lojálisabbak, tapasztaltabbak és bizonyos értelemben szabadabbak is vagyunk, mint a fiatalabb társaink. Inkább felvesznek egy huszon- vagy harmincvalahány évest. Nagyon remélem, ez változni fog. Demográfiailag mi vagyunk a legtöbben, tovább élünk, és tovább maradunk agilis, kíváncsi és dolgozó nők. Érdemes figyelni ránk.
Kiemelt kép: Birton Szabolcs/fotocentral.hu
