Ha visszatekint 25 évvel ezelőtti önmagára, mit lát?
Liptai Claudia: 1997-ben kaptam kézhez a diplomámat a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Már önmagában ez is megdöbbentő, mert én soha nem gondoltam volna, hogy valaha diplomás leszek. Aztán 1998-ban az RTL Klubhoz szerződtem. Amikor az első castingra mentem a Csííízbe, azt mondták: „Zseniális vagy, szuper vagy, de nem kellesz.” Aztán később Árpa Attila felhívott, hogy mégis átvariálnák a műsort, vegyünk fel egy pilotot. Nem tudtam, hogy az mit jelent, csak annyit, hogy a lehető leglengébb ruhámat fogom felvenni, és arra törekszem, hogy nagyon vicces legyek. Mindig utólag jön rá arra az ember, hogy mi történt akkor, abban a pillanatban. Ott még nem tudtam, hogy a televíziós karrier az egész életemet meghatározza. A másik dolog, ami eszembe jut, hogy akkor még éltek a szüleim, én pedig nem voltam édesanya. Az egy egészen más élet volt.
Ha a mostani fejével tanácsot adhatna a 25 évvel ezelőtti önmagának, mi lenne az?
L. C.: Semmin sem változtatnék, de jobban figyelnék arra, hogy többet akarjak belelátni a televíziós műsorok háttérmunkálataiba. Ne csak végrehajtó legyek, hanem tanuljak is ebből, mert akkor könnyebben mennének a változások az életben. Mi a műsorokban lehettünk bátrak, és úgy nőttünk fel bennük, mint egy kisgyerek, aki hibázik, elesik, feláll és továbbmegy. Ma már sokkal nagyobb súlyokat tesznek a tévések vállára, nem lehet kísérletezni, azonnali sikert kell elérni. Mi anno nagyon erős színeket festettünk. Furcsa azt olvasni, amikor valaki azt nyilatkozza, hogy ő szeretne lenni az új Liptai Claudia. Ilyenkor mindig arra gondolok: miért nem önmaguk szeretnének lenni. Viccesen azt is mondhatnám, nekem az a célom az elkövetkezőkben, hogy én legyek az új Liptai Claudia. Önmagamnak lenni az élet bizonyos helyzeteiben tényleg nagy kihívás, és megújulni sem mindig egyszerű. Szóval ez nem is olyan rossz célkitűzés.
És a pályakezdő Claudia hogyan képzelte az életét 2023-ra?
L. C.: Soha semmilyen hosszú távú vízióm nem volt, csak rövid távon képzelgek. Ezzel védem magam, mert hatalmas csalódás lenne azzal szembesülni, ha semmi sem vált volna valóra az elképzeléseimből. Az időkapszulák nem nekem valók. Ha újrakezdhetném, lehet, hogy próbálnék mindig messzebbre látni, de valahogy nekem erre nincs képességem. Ennek ellenére, ha végiggondolom, a vágyaim beteljesültek.
Címlapon lenni is egy beteljesült vágy?
L. C.: Az én saját életemben ezek fontos állomások. Bajor Gizi életében valószínűleg az volt a nagy dolog, amikor a Film Színház Muzsika címlapján szerepelhetett. A Story megveregetheti a vállát, hogy írott sajtóként jelen van a piacon, amikor már mindenki az interneten lóg. Nekem megtiszteltetés, hogy itt lehetek a jubileumi szám címlapján. Szerettem a híres embereket. Tilláért is odavoltam, amikor először dolgozhattam vele. Nagy dolog volt, hogy egy művészember, egy ilyen csillogó intellektusú ember áll mellettem. Szóval a karrierem kezdetén büszke voltam a címlapokra, ahol előtte olyan emberek voltak, akikre én is felnéztem. Aztán persze jött az éltemnek egy olyan szakasza, amikor azt kívántam: bár soha ne írnának róla. Mostanában pedig újra élvezem. Bár bevallom, amikor meglátom magam az újságban, úgy tekintek rá, hogy az egy másik élőlény, és vagyok én, aki valaha egy dohos budaörsi pincelakásban lakott. Nehéz látnom, hogy ez a két ember valójában ugyanaz.
Kiemelt kép: Borzi Vivien
