Nem is tudtam, hogy állatorvosként végzett.
Kemény Dénes: Nemcsak a végzettségem az, hanem 1997-ig dolgoztam is a szakmámban. Mint minden városi kisgyerek, én is szerettem a cicákat, a kutyákat, sajnáltam az elesett, elhagyott állatokat. Igyekeztem segíteni rajtuk, ez terelgetett az állatorvosi hivatás felé. Még Olaszországban is, ahova mint vízilabda-játékos és -edző kerültem ki, egy kisállatklinikán dolgoztam.
Ha már a gyerekkorát említette, hároméves korától tízéves koráig az édesapjával éltek kettesben. Mi történt az édesanyjával?
K. D.: A szüleim elváltak, engem a bíróság az apukámnál helyezett el. Az anyukám a válásuk után új életet kezdett, újból férjhez ment. Született két féltestvérem, de mivel édesanyámmal nem tartottuk a kapcsolatot, őket is felnőttként ismertem meg. Aztán amikor megszületett a második fiam, attól kezdve egészen a haláláig kapcsolatban maradtunk. Egyébként amikor tízéves voltam, apám is újból megnősült, így lett egy nevelőanyám.
Abban a hét évben, amikor az édesapjával volt, nem hiányzott a női erő, a szeretet, az ölelés, a puszilgatás?
K. D.: Az apai nagyanyám velünk élt, ő imádott engem, kényeztetett, körbeugrált, és persze néha szigorú is volt, mert tudta: anya híján nemcsak szeretnie, de nevelnie is kell.
Milyen volt a viszonya a nevelőanyjával?
K. D.: Ő apámnál jóval fiatalabb, nálam 13 évvel idősebb. Szeretett, én pedig hagytam.
Helyes, könnyen kezelhető kisgyerek volt?
K. D.: Szerintem helyes gyerek voltam, de a helyes fiúk néha szemtelenek, néha nagypofájúak, akaratosak, szóval olyan voltam, mint bármelyik kortársam.
Mikor kezdett vízilabdázni?
K. D.: Amikor kettesben éltünk apukával. Mérnökember volt, vízilabdázott, munka után ment mindig edzésre, és mivel engem nem tudott kire hagyni, vitt magával. Mondhatom, hogy beleszülettem a vízilabdába.
Most időben ugrok egy nagyot, arról kérdezem, amikor már a vízilabda-válogatott edzője lett, és három egymás követő olimpián segítette csapatát az aranyéremhez. Fontos volt, hogy a játékosok szeressék?
K. D.: Nézze, a házasságban fontos a két fél közötti szerelem és szeretet. Ez hullámzik: hol erősebb a szerelem, hol erősebb a szeretet, de valamelyiknek mindenképpen meg kell lennie. Az edző-játékos viszonyban egyáltalán nem baj, ha van szeretet, de úgy is lehet nyerni, ha nincs. A legfontosabb a közös célkitűzés, hogy abban stimmeljen az akarat. A legrosszabb a nihil, a közöny, a semlegesség. Valami legyen, lehet ez akár ellenszenv is, mert az is ki tud váltani olyan energiákat, amivel eredményt lehet elérni.
A siker mellett mindig ott a kudarc, a vereség is. Ezt hogy lehet elviselni?
K. D.: A vereség a vízilabdában egyértelműen és nyilvánosan látszik. Amikor például lefújják a meccset, látszik, hogy az engem megvisel. Ha nem viselne meg, az baj lenne. A vereséget soha többé nem akarom megismételni. Mert ugye ez nem szép élmény. A legnagyobb hiba, ha azt mondjuk egy meccs után, hogy a bíró volt a hibás. A bírót ugyanis nem lehet lecserélni. Szóval az ember nekifog, és megpróbálja megtalálni az igazi indokokat, amik a vereséghez vezetettek. Ha megvan, akkor már előrenézek, és azt mondom: ezek voltak a hibák, ezeket nem fogjuk megismételni. Akkor már szebb a jövőkép.
A filmet nézve az jutott eszembe, vajon Kemény Dénes mindig ilyen racionális, vagy vannak érzelmei, van szíve is?
K. D.: Mondják, hogy a hölgyek a döntéseiknél sokszor érzelmi alapon működnek, a férfiaknál ez fordítva van. Én azt tapasztaltam, azt láttam, hogy addig, ameddig a meccsnek nincsen vége, addig nem szabad az érzelmeimnek teret adni. Addig értelemmel kell irányítani, mert csak ez lehet hatással a végeredményre. Úgyhogy van szívem, vannak érzelmeim, tudok szomorú és boldog lenni, de nem mérkőzés közben.
Hogy milyen edző, azt láthattuk, de milyen férj és édesapa?
K. D.: Három fiam van, 32, 29 és 17 évesek. Mindenki a saját területén sikeres, eredményes, szépen élnek, szépen teszik a dolgukat. Én a második házasságomban élek, és úgy érzékelem, hogy a feleségem sem nagyon szomorúan fekszik le esténként aludni. Tehát lehet, hogy nincsenek komoly problémák.
A válását kudarcnak élte meg?
K. D.: Rosszul éltem meg, de nem nevezném kudarcnak. A magánéleten nincs eredményjelző tábla, az nem olyan, hogy nyolc-hét ide vagy tíz-hat oda. Az ember nem azért házasodik, hogy elváljon, és nyilván ha ez megtörténik, akkor az nem szép élmény.
Húsz éve élnek együtt a feleségével, ő huszonegy évvel fiatalabb. Ez sok, kevés vagy pont jó?
K. D.: Először kicsit merésznek éreztem. Azon a határon voltam, hogy sok. Nemrég, a filmbemutató után a vízilabdás fiúkkal elmentünk vacsorázni, van olyan egykori játékosom, akinek huszonnégy évvel fiatalabb a párja, és van olyan, akinek huszonöt. Hozzájuk képest én lemaradtam.
Kiemelt képek: Birton szabolcs, Korponai Tamás/fotocentral.hu
