Hazai sztár

Udvaros Dorottya: „A színpadon mindig mindent úgy csináltam, ahogy tanácsolta, ő volt a példaképem”

A kiváló színésznő, Dévay Camilla tavaly lett volna 100 éves. Lánya a kerek évforduló kapcsán nosztalgiázott.

Anya és lánya – hullámzó kapcsolatuk ellenére – rajongva szerették egymást. És bár huszonöt évvel ezelőtt Dévay Camilla elbúcsúzott az élettől, szerettei azóta is félve gondozzák a róla készült felvételeket, képeket. Köztük a Dorottya lakásában található nagy méretű festményt, amelynek évek óta keresi a helyét. „A tavalyi, augusztusi születésnapomon arra kértem a barátaimat, ne vegyenek ajándékot, sőt ne is lepjenek meg különösebben semmivel. Jöjjenek inkább, és segítsenek méltó helyet találni ennek a képnek, és feltenni a falra” – árulta el.

Az édesanyjáról készült festmény (Fotó: Archív)

Sminkelni is ő tanította

Dévay Camilla rendkívül tehetséges színésznő volt, akinek nagy jövőt jósoltak, lányát azonban nem próbálta erre a pályára terelni soha, mert Dorottya egyáltalán nem volt „szereplős” kislány. „Emlékszem, ahogy anyukám a kecskeméti színészlakás apró mosdójában folyton Arany-balladákkal szórakoztatott, de nem azért, hogy tanítson, hanem hogy legyen elég türelmem kivárni, amíg egy lavórban megfürdik. Mert akkoriban a folyosó végi, közös fürdőszobák ilyenek voltak. És valószínűleg ennek köszönhetően az általános iskolában – mindenki ámulatára – egyszercsak előrukkoltam az egyik leghosszabb Arany-balladával, a Pázmán lovaggal – meséli Dorottya. – Később, amikor már valóban érdeklődtem a színészet iránt, anyukám boldogan segített. A Színművészetire a legemlékezetesebb szerepéből, az Élektra egyik monológjából készültem fel. Persze végigvitatkoztuk a felkészülés időszakát, ahogy azt is, amikor sanzonokat gyakoroltunk. De a színpadon mindig mindent úgy csináltam, ahogy tanácsolta, ő volt a példaképem. Idővel a versmondás amolyan szent dologgá vált számomra is. Ady Karácsonyát például már főiskolás koromban szavaltam, felvétel is készült róla, és bár a tojáshéj még a fenekemen volt, mégis kiparancsoltam mindenkit a stúdióból, aki nem figyelt. Néztek is kikerekedett szemmel, miből lesz a cserebogár! – jegyezte meg nevetve. De nem csak verset mondani, sminkelni is édesanyjától tanult. – Roppant büszke voltam, amikor egy alkalommal, még alsós iskolásként megengedte, hogy így menjek el a Parlamentbe az osztálytársaimmal. A hajamat cicafarokba fogtuk, enyhén feltupíroztuk, a kor akkori divatja szerinti vastag, felfelé ívelő tusvonallal húztuk ki a szemem, a számra pedig vörös rúzst kentünk. Igazán megtévesztő volt a hasonlóság közöttünk annak ellenére is, hogy külsőleg az anyai és az apai nagymamámra hasonlítok” – emlékezik Dorottya.

A színpadon mindig mindent úgy csinált, ahogy anyukája tanácsolta neki (Fotó: Meglepetés Archívum/fotocentral.hu)

Elégtétel a sorstól

Dorottya csak azt sajnálja, édesanyja karriere fiatalon kerékbe tört. „Kora egyik legsikeresebb színésznője lehetett volna. Végzős diákként öt fővárosi színház versengett érte, majd hirtelen az egyik próbáról elvitték, később pedig három év börtönre ítélték. A koholt politikai vádak annyira nyilvánvalóan hazugságon alapultak, hogy a családnak meg sem fordult a fejében, ügyvédet kérjenek. Élénken él bennem, ahogy felnőttként csupa derűs történetet hallgatok anyutól arról, hogyan rajzoltak kártyát a gyufásdobozra, és hogy a hidegben kiszáradt bőrükre milyen találékonyan készítettek arcápolót a köztük raboskodó állapotos anyuka vizeletéből. Az, hogy ezek után még bizonytalan időre internálták is, teljesen összetörte. Azokban a történetekben már csak elviselhetetlen hideg, ablaktalan zárka és félelem volt, nem is szívesen beszélt róla. Sosem tudta magát túltenni ezen. Ugyan később az irodalom és színjátszás legnagyobb alakjait Békéscsabán és Kecskeméten is eljátszotta, de fővárosi színházakhoz nem hívták, és soha nem ismerték el díjakkal a munkáját. Sokat szenvedett emiatt. Amikor nagyon fiatalon megkaptam a Kossuth-díjat, legbelül azt éreztem, ez akkor még anyukámnak járt volna, és a sors legalább így kompenzált minket azzal, ami neki nem adatott meg.” És még egy nagy elégtétel! Anya és lánya a nyolcvanas évek végén együtt játszottak, méghozzá fővárosi színpadon. Mégpedig a Janikában. „Sajnos csak pár alkalomról volt szó, mert egy idő után kiszállt a produkcióból. Úgy érezte, meghaladta már az erejét. De az a pár alkalom is igazi örömjáték volt.”

Kiemelt képek: Nők Lapja Archívum, Schumy Csaba/fotocentral.hu

A STORY LEGFRISSEBB SZÁMÁT KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Megjelent a Story Sztárdiéta különszáma!

Kövess minket az Instagramon is!