Rendkívüli adottságú színésznő volt. „Szinte nem is tudok hozzá hasonló embert említeni, aki ilyen odaadással, alázattal, humorral és vagánysággal, ilyen mélyről feltörő örömmel, és ilyen mélyen gyökerező fájdalmakkal játszott. Még a lábujjai is kapaszkodtak a színpad deszkáiba, még a haja is tele volt energiával. Ezt az egész pici-pici nőt hatalmas energiamező vette körül. Csodálatos volt vele játszani. Szinte nem kellett csinálnom semmit. Tényleg elég volt mélyen a szemébe nézni. Mellette olyan állapotba kerültem, amilyenbe annak a figurának abban a helyzetben lennie kellett.”
„Mindenkihez volt egy kedves szava”
Közös előadásaik közül a Téli rege áll az első helyen. És nem azért, mert az volt az első színpadi találkozásuk. „Abból őrzöm talán a legmélyebb pillanatot, amely hozzá köt. Ahogy jött felém a színpadon… Pár másodperc volt csupán, mégis végtelenül hosszúnak tűnt. De lezajlott benne egy élet. Az alatt a pár másodperc alatt egy egész élet. Ilyen sűrűségű színpadi jelenléttel akkor találkoztam először. A kettőnk között megfeszülő színpadi szál, hogy én az ő lánya vagyok, akiről azt hitte, meghalt, kivételesen erős színpadi fénytörésbe helyezte számomra azt a pillanatot.”
![](https://story.hu/uploads/2022/12/korhinta.jpg)
Udvaros Dorottya édesanyja, Dévay Camilla is rendkívüli tehetségű színésznő volt, de egészen más típus, mint Törőcsik Mari. „Anyám sokkal drámaibban élte meg a pályát, mint Mari. Ő minden előadáshoz drámaian viszonyult. Mari sokkal játékosabb és könnyedebb volt. Ő úgy közlekedett a színfalak mögött, mint egy clown. Közben mindenkire odafigyelt, akinek köze volt a produkcióhoz. Mindenkihez volt egy kedves szava. Minden pillanata arról árulkodott, hogy azt is észrevette, ami a folyosón történt. Egy nagy szerep eljátszása után egy nagy színésztől ezt nem várhatja el senki. Neki ez is a lényéből fakadt. Mindenkire kíváncsi volt, akivel dolgozott. Odaadó tisztelettel fordult felé. Pajkosan várta, hogy akkor mi lesz a játék. Minden művész lételeme a kíváncsiság. Nyitottan figyeli, mi zajlik körülötte. Marinak ez minden porcikájában benne volt.”
„Maga volt a nőiesség”
Hogy emberi és művészi nagysága mellett mit szeretett Udvaros Dorottya Törőcsik Mariban? Hogy mit lesett el apró szokásaiból? „Mindent a legegyszerűbben csinált. Öltözni is a lehető legegyszerűbben öltözött. Hagyta, hogy besüssék a kis haját, felrakott egy kis alapozót, de a szemét nem nagyon festette. Anyukám a halántékáig húzta a tusvonalat. Mari nem. Ő így érezte jól magát. Fizikai adottságait tekintve nem az a típusú nő volt, aki dús keblekkel, hangsúlyos csípővel, hatalmas hajzuhataggal, nagy szempárral hódított. Neki a szája és a lába volt gyönyörű. De a részletek önmagukban semmit nem számítanak. Semmit! Az a kis hangocskája sem. Vagy a vékony testecskéje. És mégis maga volt a nőiesség. Volt, hogy farmerben, fehér tornacipőben robogott be a színházba, mint egy imádni való bakfis. Soha semmit nem akart ráaggatni a természetes szépségére. Nem is értem, manapság miért nem ez az etalon? Pedig milyen izgalmas! Remélem, visszajön még a divatba. Mari mellett én már a Koldusopera Pollyjaként sem mertem műszempillát ragasztani. Eszembe sem jutott. Jött kócosan egy kopott boával, és csak úgy sugárzott!”
![](https://story.hu/uploads/2022/12/torocsik-bodrogi-scaled.jpg)
Egyvalamit sajnál csupán. Hogy nem játszottak együtt többet. Valahogy így alakult az életük. Pedig a közös munka mindig olyan volt számára, mint egy szakmai vérátömlesztés. „Mari mellett az ember kénytelen volt visszalépni a kezdetekhez, az alapokhoz, és újra gondolni önmagát. Ezt nem feltétlenül teszi meg az ember minden helyzetben. Ő ezt hozta elő belőlem újra és újra. Ma sem megy a fejembe, hogyan tudott olyan pokolian erős lenni. Cipelni azt a terhet, azt a mérhetetlen fizikai fájdalmat. Anyukám mondta annak idején, hogy a Jóisten csak arra rak terheket, akit nagyon szeret. Marira ez tökéletesen igaz. És nem keseredett meg, nem gyűlölte meg a világot, és benne mindenkit. Pedig a nap huszonnégy órájában fájdalmakkal küszködött. Mégis derűvel játszott, derűsen élt az utolsó óráig.”
Az utolsó találkozás
A színésznő nyolcvanötödik születésnapján látták egymást utoljára, Velemben. „Annyira édes volt! Nehezen beszélt már, de láttam rajta, boldog, hogy én is ott vagyok. A szeme csillogása ugyanolyan volt, mint régen. Ment a kis motor benne fékezhetetlenül. Csak már elfáradt, nem tudott annyit mozogni, és úgy beszélni, mint régen. Az ő titkát nem is lehet megfejteni. Magával vitte. De most is itt van velem, velünk. Teljes fényudvarával.”
Kiemelt képek: Meglepetés Archívum, Bognár Bogi/fotocentral.hu