A Pécsi Ildikó életéről szóló könyv, az Úgy ahogy volt – L. Péterfi Csaba, a színésznő fogadott fia írta – a legendás művész élettörténetét dolgozza fel. A kötet gödöllői bemutatóján Pécsi Ildikó vér szerinti fia, Szűcs Csaba is részt vett. Anya és fiú kapcsolata mindig különleges, az övék is az volt. „Édesanyám sokszor tűnődött azon, hogy anyaként ő hogyan szerepelt, ez a könyvből is kitűnik. Amikor nagyobb voltam, beszélt is velem erről. Én mindig az édesapám példájával szerettem volna őt megnyugtatni. Talán sikerült. Azt mondtam neki: édesapám 1972-ben olimpiai döntőt futballozott. Igaz, hogy én akkor, 1 évesen erről nem tudtam, de lehetett volna elvárásom, hogy ott álljon a pelenkázó asztal mellett, és engem rakjon tisztába? Vagy amikor a címeres mezben Münchenben kellett helytállnia? Ugyanezt gondolom édesanyámról is. Azért nyugtattam mindig, mert úgy vélem, nagyszerű szüleim voltak. Különösen akkor éreztem át, amikor eljutottam odáig, hogy megértettem, kik ők, és mit értek el az életben – mereng el immár az ötvenes évei elején járó fiú. – Nekem volt egy elég komoly jellemfejlődésem ebben a családban. Kisgyerekként egyszerűen csak nem értettem, az étteremben miért játssza a cigányzenekar a Fradi-indulót, tinédzserként már kifejezetten zavart, hogy összesúgnak mögöttünk, és nem tudunk úgy menni az utcán, hogy ne állítsanak meg. Aztán megérkeztem oda, hogy megszerettem ezt az egészet, mert járt nekik ez a figyelem, és aztán igyekeztem belepasszolni ebbe a családba. Nem volt nehéz, mert ők nagyon figyeltek rám, és nagyon szerettek volna nekem segíteni mindenben.”
Titkos randevúk
Csaba kerülte a nyilvánosságot, nem nagyon beszélt róla, milyen volt felnőni egy színész- és egy sportlegenda fiaként, és arról sem, hogy édesanyja hosszú ideig nem állt vele szóba. Mint a könyvből kiderül, az utolsó évekből néhány úgy telt, hogy Csaba és édesanyja eltávolodtak egymástól. Ildikó válófélben lévő menyével való csatározásaival voltak tele a címlapok és az internetes híroldalak, ez pedig sok békétlenséget szült. „Nem tudtuk megóvni tőle, hogy olvassa ezeket. Én nem ismerek aljasabb dolgot, mint a komment: név és arc nélküli emberek mások életében vájkálnak, és nemcsak véleményt mondanak, hanem ítélkeznek – mondja Szűcs Csaba. – Édesanyám nagyon rossz éveket élt meg emiatt. Ez töltötte ki a mindennapjait. Mondtam neki, hogy ne nyilatkozzon, és ez majdnem végérvényesen tönkre is tette a kapcsolatunkat. Jelentős idő volt, amikor édesapámmal a helyi áruháznál találkoztam, mert a feszültséget megpróbáltuk csökkenteni, és nem mentem az édesanyámhoz. Azt mondta, nem hajlandó velem beszélni, mert nem védem meg őt az újságokban. Nagy kár volt a végéért. Mert így van egy kicsi árnyék az életművén, aminek nem kellene ott lennie. Pedig anyámnak ebben az ügyben annyi volt a vétke, hogy én vagyok a fia.”
„Olyan jó lenne megcsörgetni őket”
Szerencsére a történetük nem így ért véget. „Édesanyámmal tényleg messze jártunk egymástól nagyon. De aztán lett egy csodálatos feleségem és egy gyönyörű kisfiam a csodálatos nagyfiam mellé, és ebben a pillanatban minden megváltozott. Anyu imádta a feleségemet, Zsuzsit és az unokáját, Zsombort. Így a történet boldog befejezést kapott – mondja Csaba, akinek természetesen hiányoznak a szülei. – Olyan jó lenne néha megcsörgetni őket. Annyira elmondtam volna édesapámnak, hogy milyen szörnyű kikapni a Kecskeméttől 2–0-ra, és nem tudtam felhívni, pedig még itt a száma a telefonomban. Jó lett volna az édesanyámmal még több időt tölteni családként. Zsombi még mindig mondja: a gödöllői papa és a gödöllői mama. De úgy érzem, ma is valahogy itt ülnek mellettem a jobb és a bal oldalamon…”
Kiemelt képek: Birton Szabolcs/fotocentral.hu
