Klári, Saci, Bianka – ők a lányai, bár az elsőt nem ő szülte, de egyéves kora óta ő is az anyukája lett. Most tőle és Bianka lányától négy hónap különbséggel érkeztek meg az unokák.
Klári egy klasszikus zenekar menedzsere, egyedül él Közép-Dániában, ilyen háttérrel döntött úgy, hogy szeretne gyereket. A sors vagy a Jóisten áldását adta rá, így született meg Jónás, aki már öt hónapos. „Joni februárban érkezett, utána az anyukájával együtt hazajöttek Magyarországra Bianka, vagy ahogy én hívom a lányom, Mirci esküvőjére. Augusztusig maradnak, így alaposan kibabázhatom magam. Joni már nem is baba, hanem szuper kis pasas, megismer, amikor ránézek, fülig ér a szája, rúgkapál, olyan, mint egy kiscsikó. Imádom! Amikor csak lehet, ölelem, puszilgatom.”
Mirci nagy pocakkal ment férjhez
A sorban Bianka lánya következett, aki Klári után négy hónappal adott életet Ankának. Nevetve meséli, hogy bár nem így tervezték, de Bianka nagy pocakkal állt az anyakönyvvezető elé. „A járvány miatt addig halogatták az esküvőt, amíg az én kis unokám, Anka jó nagyra nőtt az édesanyja pocakjában. Mircinek csodálatos férje van, a Sorstalanság című filmből ismert Nagy Marcell. Én ilyen kedves, szolgálatkész fiúval még nem találkoztam. Az, hogy a lányomat és a gyerekét imádja, természetes, de akkora szíve van, mint még senkinek. Mondok egy példát. Mentek valahova, és az előttük lévő kocsi elütött egy kutyát. A kocsi rögtön továbbment, ők megálltak, a kutyához tartozott egy hajléktalan is, fölvette őt kutyástól, mindenestül, bevitte az állatkórházba, és kifizette a kezelés költségét. Aztán kiderült, hogy nem tudták a kutyát megmenteni, el kellett altatni. Folyamatosan hívta a hajléktalant, vigasztalta, hogy mi lesz vele most kutya nélkül. Hát ilyen az én vejem.”
Mindig édestestvérként tekintettek egymásra
Klári négyéves volt, amikor megszületett Saci. A színésznő így emlékszik vissza élete egyik legszebb időszakára: „Hazahoztuk, Klári négykézláb fölé mászott, és százszor elmondta: ’Édes kis testvérem, édes kis testvérem.’ A három lány mindig jó testvér volt, úgy nőttek fel, mint az édestestvérek.”
„Én is sokat szorongtam”
A megrázó kaland után visszatérve a mamához és a babához. „Amikor megszületett Anka, besárgult. Kék lámpa alá tették, amitől én halálra rémültem. Bennem még az élt, hogy akit hajdan a kis súlya vagy a sárgasága miatt inkubátorba tettek, mint például az ismert zongoraművészt, Érdi Tamást, könnyen megvakult, de most már tudom, ez a kék lámpa egészen más. No és az inkubátor is sokkal korszerűbb, így ilyen veszély már nem leselkedik a babákra. Szerencsére egy-két nap alatt rendbe jött, és haza is mehettek. A lányom először azt mondta, annyira szorong, még mindig itt a Covid, félti a gyerekét, most először érti és érzi, hogy milyen az, ha valakiért betegre aggódja magát. Arra kért, még maszkba se menjek a baba közelébe, ne vegyem a karomba, én pedig akármennyire fájt is, tiszteletben tartottam. Szerettem volna megfogdosni a lábacskáját, de a kórházban még ezt sem engedte meg, amit én megértettem. Amikor hazamentek, a kertben már a közelébe engedett. Visszagondoltam arra, amikor a nagyobbik lányom, Sacikám augusztusban megszületett. Olyan aggódós anyuka voltam, hogy a rákövetkező év januárjáig csak a teraszra vittem ki, nehogy valami betegséget összeszedjen az utcán.”
Mindenkit az asztal köré vár
Kati régóta vágyott arra, hogy unokája legyen, most duplán kiélvezheti ezt. Már tervezgeti, hogyan lesz majd, amikor a lányok megkérik, vigyázzon rájuk. „Én nem olyan piros körmös nagyi szeretnék lenni, akinek minden más fontosabb, hanem olyan áldozatos nagymama. Szeretnék mindenben a családom rendelkezésére állni, szeretném, ha szombat-vasárnap mindenki nálunk lenne, főzhetnék a nagy családra, én ezt nagyon fontosnak tartom. Ha ez nincs, azt gondolom, pillanatok alatt darabjaira hullhat egy család. Isten ments, hogy ez nálunk bekövetkezzen.”
Kiemelt kép: Birton Szabolcs/fotocentral.hu
