Lélegzetelállító mutatvány volt: a Cirkuszfesztiválon nyolc méter magasban forgott, pörgött, zuhant biztosítókötél nélkül. A közönség rémülten figyelte, féltette, nehogy lezuhanjon, de az énekesnő halált megvető bátorsággal végezte az előre jól begyakorolt mutatványt.
Szabadon száguldani
„Engem vonz a veszély, és ami a legérdekesebb, soha életemben nem féltem. Alig tizennégy évesen már ismert énekesként kezdtem el lovagolni, majd galoppozni minden előképzettség nélkül. Az unokabátyám vitt magával először Balatonkenesére, azonnal felültem a lóra, majd ügettem, és mentem terepre vágtázni. Akik ott voltak, féltettek, mondták, ’Szandika, normális vagy?’ Csak nevettem, mert olyan csodálatos érzés, olyan szabadság kerített hatalmába, amit addig nem érzetem.” Szandika itt nem állt meg, kereste az újabb kihívásokat.
Csabi illata
Jött a galoppos pályafutása. „Ezt is az unokabátyámnak köszönhetem, elvitt Alagra, az angol telivérekhez. Annyira beleszerettem ezekbe a makacs, heves vérmérsékletű állatokba − talán, mert én is pontosan ilyen természet vagyok −, hogy az unokabátyámmal közösen vettünk is egyet, Gusztát. Soha nem volt bennem félelem. Vágtattam a mezőn, mindenkit lehagyva, közben azt éreztem, úristen, én mostantól csak angol telivéren akarok ülni. Évekig lovagoltam, majd kiírtak versenyre, ahol második lettem, de sajnos több versenyen már nem tudtam résztvenni. Egy tréningnapon kipróbáltam egy kis vadóc csikót, természetesen betörés után. Velem volt az első útja, kimentem vele a tréningpályára, és ettől kezdve semmire nem emlékszem. Utólag az mesélték, valamitől megijedt a csikó, lassú vágta közben hirtelen megtorpant, én átzuhantam a feje fölött, és leesetem. A ló elé, először a vállamra, utána a fejemet ütöttem be. Hála a jóistennek, a ló kikerült, nem lépett rám, nem rúgott meg. Tulajdonképpen a vállam mentette meg az életemet, mert így csak egy olyan agyzúzódásom lett, bevérzéseim az agyban, a beszédközpontban meg a járóidegben, amitől három napra kómába estem. Akkor mi már együtt voltunk Csabival. Miután magamhoz tértem, sem akkor, sem azóta másra nem emlékszem, csak Csabi illatára. Talán még arra, hogy ülök az ágyon, és várom anyukámat, és a szivacsra, amivel mindig lemostak.”
„Nem ez az én utam”
Egy év volt a teljes felépülés, és alig várta, hogy újból lovagoljon. „Felültem a lóra, de életemben először feltört belőlem valami furcsa félelem, ami után már soha többet nem tudtam olyan biztonsággal lóra ülni. Hiába készültem zsokénak, rádöbbentem, nem ez az én utam, hanem a színpad, az éneklés.”
Jó pár évtized telt el a balesete óta, de ma is keresi a veszélyt. „A családom megszokta, tudják, engem nem lehet visszafogni, mert olyan vagyok, mint egy rakoncátlan csikó. Ha hiszünk a reinkarnációban, akkor nekem biztos volt közöm a cirkuszhoz. 2018-ban a Csak show és más semmi című műsor kapcsán talált meg a légtorna, hála Vincze Tündének, a légtorna magyarországi nagyasszonyának. Felhúzott két méter magasba, azt éreztem, szabad vagyok, szeretnék még följebb jutni, ott forogni, fejjel lefelé lógni, pörögni. Tündi azt mondta, ’Szandi, te nem vagy normális, ezt évekig gyakorolják az artisták’, de azt feleltem: ’Engem az nem érdekel, akkor is meg akarom csinálni!’”
És megcsinálta, azóta is minden alkalmat megragad, hogy a levegőben tornázhasson. Legutóbb a légtornafesztiválra készült egy veszélyes kunszttal. „Mindig 150-200 százalékosan lepróbálom a mutatványt. Nem volt rajtam biztonsági kötél, csak fogtam Szlavkovszki Zsolti nyakát, ő profi artista, ha nem jól fogom, vagy neki megbicsaklik a nyaka, akkor vége, leesek. Öt, hat, hét vagy nyolc méter magasságból. Ilyenkor csak a bizalom létezik, bízni egymásban. Az adrenalin elképesztő erőket tud adni. Enélkül nem tudnék élni!”
Kiemelt kép: Pintácsi Viki
