Hatvannégy évig tartó töretlen pályafutása után végleg felhagyott a képernyőzéssel. Neve olyan műsorokhoz köthető, mint például a Telefere, a Csak ülök és mesélek, a Kapcsoltam, az olimpiai közvetítések vagy a szilveszteri műsorok.
„Vigyázok a szememre”
Azt mondja, már sem az idejét, sem pedig a szemét nem pazarolja tévézésre. Utolsó videóinterjúját néhány hónappal ezelőtt, Friderikusz Sándor podcastműsorában adta, ahol úgy fogalmazott: bár nem érzi magát alkalmatlannak a szereplésre, de nem is akarja kivárni, míg az bekövetkezik. Ettől függetlenül nem zárja ki, hogy 100 évesen elgyengül, két csinos nő bevezeti majd a stúdióba, ő pedig motyog valamit. „Ritkán nézek tévét, vigyázok a szememre, de amit látok, az eléggé egysíkú. Az elmúlt hatvannégy év televíziózása nagyon szép, nagyon jó volt, de elég is volt. Erre az emberek emlékeztetnek olykor. Sokan megszólítottak, hogy rég láttak, miért nem vagyok a képernyőn gyakrabban. Akkor döbbentem rá, hogy a távollétem jobban hat, mint a jelenlétem. Ha látnak, akkor lehet, hogy azt mondják, hogy ez a Vitray is megöregedett. De így, hogy már nem vagyok és nem is leszek képernyőn, talán azt kérdezik, miért nem látnak gyakrabban” – mondja kacsintva, és hunyorít egyet.
Régen és ma
Úgy látja, félelmetesen sokat fejlődött a tévézés, de nem mindig változott előnyére. „Egyrészt beszabadult a pódiumtévézés. Villog a díszlet, hiába trükköznek, a szereplők elvesztették civil mivoltukat. Ugyanakkor amit a képernyő mutat, az csodálatos. Közelítenek, lassítanak, visszajátszanak, ami hatalmas vizuális élmény, de ez el is veszi a munkát a riportertől. Amikor én közvetítettem, előnyben voltam a nézőkkel szemben, mert a helyszínen voltam, többet láttam, hallottam, mint ők. Most viszont minden megfordult, a néző került fölénybe a riporterrel szemben, hisz az legfeljebb már csak megismételni, rekonstruálni tudja mindaz, amit az ember a kameraállásoknak köszönhetően egyébként is lát. Nem irigylem a mai tévéseket, borzasztóan nehéz dolguk van. Ugyanakkor sajnálni sem tudom őket, végtére is hangulatot teremthetnek, és ezzel megmutathatják tehetségüket” – teszi hozzá.
„Családi televízió voltunk”
„Az ’én időmben’ még volt bizonyos elzártságunk, nem láttunk külföldi adót, mintát, hogy miképp kell csinálni – folytatja. – Ha úgy tetszik, családi televízió voltunk. A riporter a néző füle és szeme kellett legyen, így vált a számukra szinte személyes ismerőssé, családi jó baráttá. Ma már a televíziós semmilyen kapcsolatban nincs a nézőkkel, olyan, mint egy hivatalos szerv. A sporteseményeket tizenkét, tizennyolc kamerával közvetítik, sok riporter pedig súgógépről mondja a mondanivalóját. Megváltoztak a szerepek, és nincs már családias televíziózás.”
Kiemelt kép: Smagpictures
