Különleges emléket, a híres napszemüvegét idéző, pepitára festett padot állítottak a legendás zenésznek Zamárdiban, nem messze kedvenc Balaton-parti sétálóhelyétől. Ez alkalomból meséltek róla gyerekei, Dió és Dáci.

Hogy miért éppen a Balaton partjára került ez a pad, azt Fenyő Miklós lánya és a fia mesélik el. „Apu nagyon kötődött a Balatonhoz, így évekkel ezelőtt vettek egy telket egy félkész házzal, amit elkezdtek felújítani, szépítgetni. Sajnos mire elkészült, már csak kevés időnk maradt rá, hogy ezt együtt élvezhessük. Négy feledhetetlen nyárban volt részünk, de ezek valóban feledhetetlenek maradnak. Apu alapvetően otthon ülő típus volt, így itt legalább jó levegőn üldögélhetett, nem Budapesten, a Pozsonyi úton, a lakásában. Nagyon szerette a Balaton látványát, és azt, amikor a családja, a gyerekei, az unokái ott vannak körülötte.”

Éjjel sokáig volt fent, reggel későn kelt

Miklósnak egyébként évtizedek óta jól bevált életritmusa volt, ami Zamárdiban sem változott. „Mire apu fölébredt, déli 12 óra körül járhatott, addigra mi már vagy megjártuk a strandot, vagy ott lubickoltunk, labdáztunk a kertünk kis medencéjében. Kiült a teraszra a kávéjával a székébe, így telt el egy-két óra, és ezalatt csak ült és nézett, figyelt minket a medencében. Addig, míg ki nem szúrtuk, hogy ő már ébren van, és ott üldögél. Most, amikor itt vagyunk Zamárdiban, és medencézünk, mindig odapillantok a teraszra, az üres székre. Mintha arra várnék, mikor jön már ki. Minden egyes alkalommal megfogalmazódik bennem, nem szabad várnom, el kell már engednem őt” – mesélik egymást kiegészítve.

Szigorú napirend szerint élt

Miklós napja a maga rituáléjában folytatódott tovább. „Ahogy felébredt, bekapcsolta a tévét, és attól kezdve az egész nap az ATV szólt a háttérben. Hallgatta a híreket. Délután, olyan 5-6 körül, amikor már nem volt nagy meleg, felkerekedtünk, és lementünk sétálni a partra. Az is hozzátartozott a napi rituálénkhoz, hogy a sétáknál hiába volt a családjával, velünk együtt, a rajongók lépten-nyomon megállították, beszélgettek vele, közös fotót készítettek, autogramot kértek tőle. Ez apu számára természetes volt. A sok kitüntetése mellett nem véletlenül kapott közönségdíjat is. Nem volt ugyanis az az ember, aki távolságot tartott a közönségtől, sőt hálás volt azért a szeretetért, amit tőlük kapott.”

A séta többnyire mindig azzal végződött, hogy a Fenyő család beült egy bisztróba enni, iszogatni, majd indultak vissza a nyaralóba. „Este általában összeültünk vagy a teraszon, vagy bent, a házban, és társasoztunk. Apu nem volt nagy játékos, de tavalyelőtt vettünk egy olyan társasjátékot, amiben magyar zenével, slágerekkel kapcsolatos kérdések vannak. Nógattuk, próbálja ki, aztán úgy megszerette, hogy már ő kezdeményezte, hogy játsszunk. Hogy ez ilyen jól sikerült, abba a szerencse is belejátszott. Az első körben két olyan kérdést kapott, ami a Hungária zenekarral volt kapcsolatos. Nevetve vágta rá a válaszokat. A késő esti órák mindig meghitten teltek, sokat beszélgettünk, de a házból természetesen a zongora sem hiányozhatott. Nemigen telt el úgy nap, hogy apu ne ült volna le, és ne játsszon. Mi pedig vele énekeltünk.”

„Képtelen vagyok bemenni a szobájába”

A zamárdi nyaraló üres Miklós nélkül. „Apu januárban halt meg, most nyáron, amikor először lementünk, nagyon-nagyon nehéz volt. Abba a szobába, ahol aludt, a halála óta képtelen vagyok bemenni. Még ma sem hiszem el, hogy nincs többé, hogy itt hagyott minket. Nincs itt, de mégis úgy érzem, sokat vagyok vele. A Fenyő-önéletrajz első két kötetét ő írta, én szerkesztettem. Most készül a harmadik. A testvéremmel, Dácival pedig készülünk a március 12-ei emlékkoncertre, ami az Arénában lesz apu 80. születésnapja alkalmából, mi énekeljük el a Fenyő-dalok többségét. Dió és Dáci, ahogy apu hívott minket, együtt leszünk a színpadon. Olyan koncertet szeretnénk csinálni, ami méltó apuhoz” – mondja Dió.