Arra a kérdésre, hogy bír ennyi mindent kézben tartani – hiszen a rádiózás mellett van egy rendezvényszervező cége, benne van két zenés, illetve két színházi projektben is, plusz ott vannak A Nagy Duett próbái –, Kovács Áron mosolyogva rávágja, hogy sehogy, megteszi helyette a felesége, Zsófi.
Mint egy aranyhal
Mint mondja, ha valaki kíváncsi, hogy mikor ér rá egy munkára, akkor csakis a párján keresztül tudja ezt megtenni. „Képtelen vagyok a saját naptáramat vezetni. Nem megy… Nem tudom megjegyezni a napi teendőimet, minden kimegy a fejemből. Az agyam, akár a telefon tárhelye, egyszer csak megtelik, és akkor nincs tovább. Erre a legjobb példa, hogy a rádióban előre fel szoktam venni az anyagaimat, amiket aztán elküldök az egyik kollégámnak, aki kicsit dolgozik rajta, és csak ezt követően kerül adásba. Amikor később meghallgatjuk, képes vagyok nevetni a saját poénjaimon, mert már nem emlékszem rájuk. Memóriám, mint az aranyhalaké! – jegyzi meg nevetve. – Ezzel szemben bármikor fel tudom idézni a húsz évvel ezelőtti színházi szövegeimet. De a feleségem az, aki menedzseli az életemet. Egyszer megkérdeztem tőle, lenne-e a menedzserem, aki beosztja az időmet, ő pedig örömmel elvállalta.”
Megtalált egyensúly
Áron egyszer azt mondta, hogy ő sokkal inkább érzi magát anyának, mint apának, annyira mélyen bevonódik érzelmileg is a gyerekei életébe. „Ez nem változott. Sokat dolgozom, de a családból nem engedek. Ötvenpluszosan már tudom, mi a különbség aközött, hogy egyedül állok a színpadon, és mindenki nekem tapsol és aközött, hogy bár senki nem tapsol, körbevesz a családom. Az utóbbi mindennél többet jelent. Nem hétvégi apuka vagyok, egyszerre nevelem az összes gyerekemet. Az első házasságomból van egy tizennyolc éves fiam, Máté, és egy tizenegy éves lányom, Luca, a második házasságomból pedig született egy fiam, Milán, aki már két és fél éves. Sokat vagyunk együtt a gyerekekkel, éppen ezért már nem érzek bűntudatot, amikor dolgozni megyek. Bármilyen fáradtan is érek haza, ha a kicsi a nyakamba ugrik, és azt mondja, velem akar játszani, vagy azt szeretné, hogy én altassam el, akkor rávágom, oké. Vagy ha az éjszaka közepén megkér, aludjak vele, akkor vele alszom. Nálunk az a szabály, hogy a saját ágyában kell aludnia, de az ágya mellett van egy matrac, hogy amikor néha rosszat álmodik, akkor mellé lehessen feküdni. Ez persze nincs minden este így – magyarázza. – Közben a nagyokkal ugyanúgy megvannak a közös dolgaink, például színdarabot csináltunk a lányommal, a fiammal meg zenélünk.”
Az arcára van írva
A gyerekek a TV2-ben is ott vannak az apukájukkal. „Az első adásra Máté kísért el, a másodikra Luca – folytatja. – Ez nekem jólesik. Biztosan érdekli őket ez a világ, izgalmasnak tartják, hogy beleshetnek a kulisszák mögé, de talán ez inkább annak szól, hogy velem akarnak lenni. Nekem meg lassan azon kell elgondolkodnom, hogyan ne telepedjek majd rájuk – neveti el magát. – De ne szaladjunk előre, örülök, hogy most még kíváncsiak arra, amit csinálok, vagy hogy elkísérnek A Nagy Duettre. Az biztos, hogy nagyon élvezik! – mondta, mire megkérdezzük tőle, ez rá is igaz-e? – Vannak nagyszerű pillanatok, amikor azt mondom, abszolúte megéri részt venni ebben az egészben. Csodálatos azt látni, hogy Panka próbáról próbára egyre ügyesebb, és hogy a színpadon képes megötszörözni az energiáit. Hálás vagyok, hogy ebben nekem is részem van. De nem tagadom, vannak pillanatok, amikor felteszem magamnak a kérdést: mit keresek itt? Ilyen volt, amikor a második produkciónk után Esmeralda (Leticia Calderón – a szerk.) elmondta, szerinte keveset ugráltunk az elején… Szándékosan visszafogottan kezdtünk, hiszen a koreográfia alapján így épült fel a produkció. Hangsúlyozom, nekem nem a kritikával van bajom, csakis azzal, ha megalapozatlan. Visszaszólni nem fogok akkor sem, ha nehéz megállnom, mert az nem profihoz méltó, és úgyis minden az arcomra van írva… – mosolyodik el. – Beleteszünk apait-anyait, minden más feldolgozás alatt van…”
Kiemelt kép: Archív
