„Állj talpra, őszintén az újrakezdésről” – hirdeti. Ezek szerint önnek sikerült.
Ambrus Attila: Nincs mögöttem smasszer, igyekszem betartani a szabályokat, jó úton járok. Azt gondolom, ötven fölött az ember már ne balhézzon. Ráadásul a három csapás értelmében nekem nincs több dobásom.
Mi a három csapás?
A. A.: Jogszabályok értelmében az, aki három súlyos bűncselekményt követett el, és még egyszer elkövet valamit, automatikusan életfogytiglant kap. Én harmincszor raboltam, 200 millió forinttal lettem gazdagabb…
Hova lett a 200 millió, mit csinált vele?
A. A.: Az egyik kezemen bejött, a másikon kiment. Szenvedélybeteg voltam, kaszinókba jártam. Szerettem a csajokat, no meg azt gondoltam, előbb-utóbb úgyis lelőnek, vagy sittre kerülök. Úgyhogy amíg tart a buli, addig tart, ha már elhoztam, el is költöm.
Aki megszokta, hogy nagy lábon él, az most hogyan képes fizetésből és bérből meglenni?
A. A.: A börtönben megtanultam a beosztást, amit korábban nem tudtam. A feleségemmel több lábon állunk, vannak vállalkozásaink, nekem a kerámiázás bejött. Mellette bűnügyi sétákat tartok a Budai Várban, csapatépítőt multicégeknél, tehát van feladatom. Szépen keresünk, már tartalékaink is vannak. Most pedig új kihívások előtt állok, készülök az RTL Sztárbox műsorára, ezzel pénzt is keresek.
A szabadulása után megnősült, két gyereke született. Bár nem volt példás édesapja, vágyott rá, hogy apa legyen?
A. A.: A börtönben sokat olvastam az ismert pszichológus, Vekerdy Tamás gyereknevelésről szóló könyveit. Ezek szerint tudat alatt már készültem az apaságra. Amikor aztán élesre fordult a dolog, volt bennem némi tudatosság. Először virágot vettem a feleségemnek, gondoltam, ha azok nem pusztulnak ki, akkor talán alkalmas vagyok a gondoskodásra. Aztán kutyák érkeztek a házhoz, azok sem pusztultak el. Azt mondtam, na akkor érdemes elgondolkodni, hogyan tovább. A lányunk, Anna hatéves, most lesz iskolás, a fiam, Magor három múlt. A gyerekkoromról, apámról mit is mondhatnék. Amikor a szüleim elváltak, az édesapám lefizette a román bíróságot, lefizette az egész falut, ahol éltünk, hogy anyám ellen valljanak, hogy a bíróság neki ítéljen. Apám kemény ember volt, egész gyerekkoromban ütött-vert. Spárta és Taigetosz sehol nincs ahhoz képest, ahogy én felnőttem. Én soha nem ütném meg a gyerekeimet, mert a saját példámból tudom, veréssel nem lehet nevelni.
A gyerekkora hozzájárult ahhoz, amivé vált?
A. A.: Én kilencévesen már elindultam lefele a lejtőn. Kivágtak a templomból, mert megittam a misebort, megettem a templom ötévnyi ostyakészletet. Apám bevágott a kollégiumba, onnan kirúgtak, jött a javítóintézet.
Az édesapja már nem él, az édesanyja viszont igen. Milyen a viszonyuk?
A. A.: Negyvenvalahány éven át alig találkoztunk, nem keresett, én se kerestem. Amikor megnősültem, szerettem volna, ha ő kísér el az oltárig. Úgy gondoltam, ez egyfajta közeledés, kibékülés lehetne. Haraggal, dühvel élni nem jó. Nem jött el az esküvőmre, és nem jött el a gyerekeim keresztelőjére sem. Ez nagyon fájt. Ennek ellenére kibékültem vele. A gyerekeimet nem zárom el a nagymamájuktól, mert nekem problémáim voltak vele.
Egy nehézség még ön előtt áll, a gyerekeinek egyszer el kell mondania a bűnözői múltját.
A. A.: Ez lesz életem legnehezebb feladata. Abban hiszek, ha következetesen nevelem a gyerekeimet, ha igyekszem a lehetőségemhez mérten mindent megadni nekik, akkor, ha elfogadni nem is tudják, talán megértik, hogy az édesapjuknak voltak az életben rossz döntési, amiknek megfizette az árát. A kislányom már sok mindent kérdez. Tavaly például az édesanyámat faggatta arról, miért van itt nálunk, hisz kicsi gyerekként elhagyott engem. Anyám csak pislogott, majd azt válaszolta, „az apád megbocsátott nekem.” Bízom benne, hogy ők is megbocsátják majd a korábbi botlásaimat.
Bűnözői múlttal, börtönnel a háta mögött népi hős lett. Filmet forgattak, könyveket írtak önről, ezt sokan nem bocsátják meg.
A. A.: Az, hogy hős lettem, barokkos túlzás. Én soha egyetlen szerkesztőt, főszerkesztőt, újságírót nem hívtam fel, hogy írjanak rólam, készítsenek velem interjút. Nem az én problémám, hanem össztársadalmi probléma, hogy egy bűnöző miért lehet népszerű. Ez szerintem sem normális. Azt gondolom, én egy szelep voltam és vagyok a társadalomban, mert ebben is kettős mérce működik. Úgy lehet elvinni milliárdokat egy bankból, hogy annak nincs következménye, de ha ellopsz egy tyúkot, akkor lecsuknak. Én 200 millióért 13 évet ültem. Ha mindenkit lecsuknának, aki belenyúlt úgymond a levesbe, akkor én sem lehetnék az, aki vagyok.
Kiemelt kép: Schumy Csaba/fotocentral.hu
