Kulka János végigdolgozta az egész életét, akkor sem pihent és lassított, amikor volt egy hasiaorta-műtéte. Rá öt napra már újra színpadon állt. A stroke-ja előtti hétvégén éppen megismerkedett egy operaénekessel, megbeszélték, másnap Jánosnál együtt vacsoráznak. A színész délelőtt még próbált, összeszólalkozott a rendezőasszisztenssel, feszült volt. Hazament, főzött, fogadta új ismerősét. „Vacsoráztunk, lazacot és rizst ettünk, épp ismerkedtünk egymással, beszélgettünk a teraszon. Aztán bementünk a házba, és puff, én a földön, ő meg kétségbeesetten hajtogatja: János, János. Szegény Berci kutya odaszaladt, azt hitte, játszunk.” János érzékelte, baj van, nem érzi a végtagjait, nem tud megszólalni, elveszti a kapcsolatot a külvilággal. Elindul a kék ég felé. „Olyan jó volt meghalni” – mondja.

Kilenc hónapig intézetben volt
Aztán mesél a születéséről, arról, miért szakították el szinte azonnal az édesanyjától. Boleman Eszter volt az első tévébemondónő, Kulka Eszter néven fordító, a Szegedi Nemzeti Színház dramaturgja. Amikor megszületett a fia, nem szoptathatta, nem gondozhatta, ugyanis orvosi utasításra megtiltották neki korábbi tuberkulózisa miatt. Ahogy első gyermekét, Janinát, úgy Jánost is, miután világra hozta, a híres Pikler Emmi-féle csecsemőotthonba vitték el. Kilenc hónapot töltött itt. „Egyfolytában sírtam, és hároméves koromig nem beszéltem” – emlékszik vissza. Aztán persze olyannyira belejött a beszédbe, hogy kisfiúként már tudta: színész akar lenni. Szegeden, ahol az első tizennyolc évét töltötte, ott lépett először gyerekként színpadra. A III. Richárdban.

„Kényszeresen kerestem a szerelmet”
Színészként bejárta a fél országot, közben egyik kapcsolat jött a másik után, de a nagy szerelem Lang Györgyi volt. Az énekesnő kétszer várt gyereket tőle, mind a kétszer elvetette. „Az első alkalommal főiskolások voltunk, elsőévesek, hogy tarthattuk volna meg, nem merült fel komolyan. A másodiknál épp Pécsre szerződtünk a Nemzeti Színházhoz, ott egy évig éltünk együtt.” Szakítottak, és mielőtt János elköltözött volna tőle, Györgyi futólag említette csak meg: „Különben terhes vagyok. De elvetettem. Na, szia!” És otthagyta. „Borzalmas volt, borzalmas. Utána még két évig hozzám sem szólt. Nem is köszönt. Ha én ráköszöntem, elfordította a fejét. Mindig vágytam rá, hogy valaki legyen mellettem.” Jánosnak voltak úgymond fellángolásai is, amik nem tartottak soká. Például egy hónapig volt szerelmes a világhírű színészbe, John Malkovichba „Kényszeresen kerestem a szerelmet. Pedig büdös volt, rossz szagú, mégis tetszett, nagyon kedves volt, és jó humorú. Forró. Egy órát beszéltem vele, aztán amikor újra jött vendégjátékra, már nem is ismert meg.”

„Élek, de minek?”
A könyv végén a színész aztán újból visszatér a betegségére, illetve annak következményeire. „Élek, de minek? De tényleg. Tíz órát alszom, ma is aggasztó. Belefáradtam abba, hogy a boldogságot keressem. Öreg lettem, látványosan, demenciás vagyok, egykedvű. Idegen vagyok magamnak. Színész vagyok még? A nézők szánnak, szegény Kulka, gondolják, biceg, jaj, hallottál ilyet? A legjellemzőbb tulajdonságom a megbízhatóság. Nem hazudok. Hogy mondjam, gőgös voltam, azzal hivalkodtam, hogy soha nem hazudok. Otthonról, anyámtól, apámtól hoztam. (…) Gyakran álmodom színházról. Megérkezem későn, fél hétkor. Beesek, köszöngetek mindenkinek. A jelmezemet keresem, belöknek a színpadra, felébredek. Fél éve még volt egy hosszú álmom, amikor Kaposváron játszottam. A Hamlet ment. Az ügyelő szólt, hogy kezdődik az előadás. Egy trégeren feküdtem, lógó díszlet, azzal felhúztak a színpad fölé, közben gyakoroltam magamban a szóvégeket. Lenni vagy nem lenni. Felmegy a függöny, és abban a percben rájövök, hogy elfelejtettem a szöveget. Felébredek, szörnyű érzés.”

Szokott a halálra gondolni, nem fél tőle. Sőt, gondol arra, vajon utána kivel, kikkel találkozik majd. „Györgyivel pletykálunk, cigarettázom, hozok például neki vadast, kért. Hiszek a lélekvándorlásban, csak nem tudom, miért. Talán, mert meghaltam, és annyira jó volt.” És hogy mi János értékrendje ma, ami szerint próbál élni? „Örüljünk a mának. Közhely. Akkor legyen az, hogy örüljünk a kutyáknak.”
Kiemelt kép: Schumy Csaba/fotocentral.hu