Ezer éve nem találkoztunk, ilyenkor az ember első kérdése, hogy vagy, hogy van a családod? Kezdhetjük így?
Bombera Krisztina: Olyannyira igen, hogy miután tudom, hogy neked már vannak unokáid, irigyellek is érte, lélekben már kicsit én is készülök a nagymamaságra, persze nagyon remélem, hogy ez még jó sokára lesz, hiszen a gyerekeim még csak az egyetem elején járnak. De a hiányuk nagyon fájdalmas.
Merre tanulnak?
B. K.: Hollandiában, Márk pénzügyi matematikát, Nóra európai jogot tanul.
Végzettséged szerint te is jogász vagy.
B. K.: Igen, de soha nem gyakoroltam a jogot, kivéve, amikor a férjem 2014-ben a Princeton Egyetem ösztöndíjasa volt. Akkor nagy hasznát vettem, mert én is kaptam munkát az egyetemen. Magyar közjogi dolgokat kellett átlátnom, lefordítanom. Szoktam is mondani, ez a munkahelyem a legerősebb sor az önéletrajzomban. Egyébként a közéleti újságíráshoz is hasznos volt a jogi végzettségem a bölcsészkar után, mert emiatt megtanultam strukturáltabban gondolkodni, mélyebben megértettem a közjogot.
Ahogy a gyerekeid, annak idején te is elmentél külföldre nyelvet tanulni. Könnyen veszi egy fiatal az efféle akadályt?
B. K.: Én nem vettem könnyen, 18 évesen, a vasfüggöny mögül, a szocializmusból, a rendszerváltás idején, kevés angoltudással, kevés pénzzel ültem fel a repülőre és mentem Kaliforniába. Volt is jó néhány álmatlan, átsírt éjszakám, de azt mondtam magamnak, ha ezt az évet megoldom, attól kezdve mindent. Így is lett. A gyerekeim azonban egészen kicsik voltak, amikor velünk, a szüleikkel együtt költöztek Amerikába, és később, kiskamaszként is velünk kerültek vissza oda. Ma már világpolgárok, könnyen megoldják az életet külföldön fiatal felnőttként, nem úgy, mint egykor én. Nekik ez már nem okoz nehézséget. De az érdekes, hogy bár a világ bármely pontján megtalálnák a helyüket, a jövőjükről alkotott képükben Magyarország kiemelt helyen van.
Azt mondtad, fájt, amikor elmentek a gyerekek, kettesben maradtatok a férjeddel. Ezt hogy éled meg?
B. K.: Amikor még itthon éltek a gyerekek, és bármi miatt feszültség támadt köztem és a férjem között, mindig nevetve zártuk le azzal , hogy érdemes jóban lennünk, mert csak mi maradunk itt egymásnak, viccesebben: egymás nyakán. Egyébként a gyerekek elengedése meglepően fájdalmasabb volt, mint gondoltam. Olyan régóta úgy volt természetes az élet, hogy négyen vagyunk, aztán elsőként a fiam ment el, és ez annyira megviselt, hogy majdnem terápiára szorultam. A lányomnál már felkészültem erre a fájdalomra, igyekeztem sok munkával kompenzálni, és a mai napig túlvállalom magam.
Jó pár éve nem láthatnak a nézők a televízióban, de tudom, rengeteget dolgozol, most például kommunikációs tréninget indítasz, különleges interjúkat készítesz, kerekasztal-beszélgetéseket vezetsz… Volt rá példa, hogy a menopauzáról. Ha érintett lennél, beszélnél róla?
B. K.: Pár évvel ezelőtt eszembe sem jutott volna ilyesmiről még kérdéseket se feltenni, éppen ezért csodálatos, hogy van, aki megtöri ezt a tabut, és harcol azért, hogy több legyen az elérhető információ és a nyílt, szabad kommunikáció. De én amúgy sem szeretek nyilvánosan beszélni, a látszat ellenére imádok például egyedül otthon lenni, bevackolni magam pizsamában egy sarokba és olvasni.
Szüleid orvosok, volt szükséged az ő szaktudásukra?
B. K.: Apukám sebész, anyukám belgyógyász. Kisebb betegségeknél természetesen hozzájuk fordulok, de amikor például könyökműtétre szorultam, azt persze az ilyen sérülések specialistája végezte. Olyan érdekes egyébként, hogy a kislányomnak éppen most volt egy hasonló könyökbalesete, mint nekem pontosan húsz évvel ezelőtt ősszel, ő biciklivel esett el és pont ott műtötték, az Uzsoki Kórházban, mint engem. Nem hiszek semennyire sem az ezoterikus magyarázatokban, de azért hideglelősnek éreztem a sok hasonlóságot.
Miben hiszel?
B. K.: A humanitásban, az emberi jóságban, a jó kommunikációban. Most indítok például egy tréner kollégámmal egy online kommunikációs kurzust, ahol azt is érintjük kicsit, hogyan tud a jó kommunikáció hidat építeni ember és ember közt ahelyett, hogy a haragtól egyre nagyobb lenne a feszültség. Mondok erre egy hétköznapi példát: volt egy karambolom, én voltam a hibás, kiszállt az autóból, akinek a kocsiját megsértettem, és már gyűrte is föl az ingét, hogy felkészüljön egy durva összeveszésre. De az első szavam az volt, bocsánat, én vagyok a hibás, mi a teendőm, ugye nem sérült meg? Veszekedésre, akár verekedésre készült, de ekkor láttam, ahogy pozitívan megváltozik az arca, ahogy az indulatai átcsapnak enyhülésbe. Az egyik bank vezérigazgatójától, akit mélységesen tisztelek, származik egy megszívlelendő mondás: összeveszni könnyű, de a konfliktust kezelni, megoldani, megbékélni sokkal nehezebb.
Kiemelt kép: Schumy Csaba/fotocentral.hu
