Lukács Sándort érthetően megviselte a hír. „Mintha belőlem halt volna meg valaki” – mondja a színész, akit mind a mai napig magyar Alain Delonként emleget a közönség. „Rettenetes fájdalommal tölt el, hogy elment. Mintha egy közeli rokonom hagyott volna itt. Diákként szerettem bele a játékába, a figurájába, a csodálatos arcvonásaiba. Nem volt olyan szög, amelyből az operatőr ne tudott volna jó képet készíteni róla. Őrületesen fotogén volt. Már diplomás színész voltam, amikor hívtak a szinkronból, hogy két szerepet kellene megformálnom A fekete tulipánban. ’Tudom, hogy az egyik Delon, de ki a másik?’ – kérdeztem. ’Az is a Delon’, mondták. Fantasztikus élmény volt önmagammal beszélgetni a vásznon két különböző hangon. Utána jött a Két férfi a városban. Az is óriási élmény volt. Aztán hatrészes tévéfilmet forgattunk Fehér Klára A tenger című regényéből. Néhány jelenetet Párizsban és a Côte d’Azurön vettünk fel. Épp akkor zajlott a cannes-i fesztivál. Átmentünk egy napra. Balázsovits Lajos egyszer csak azt mondja: ’Nézz oda, ott állsz!’ Ugyanis ott beszélgetett Delon egy társaságban. Nem volt bátorságom odamenni hozzá. Elbűvölő volt, ahogy ott cigarettázott, és közben rátette a kezét valakinek a vállára… Annyi titok volt benne! A Jóisten egészen különleges alkattal áldotta meg.”
Angyali és ördögi volt egyszerre
Ugyanezt a karizmát érezte e cikk szerzője is. Delon Casanovát játszotta, amikor először beszélgettem vele, Caesart, amikor másodszor. Még egy láthatatlan maszk sem volt az arcán. Az volt, aki, olyan, amilyen. Egyszerre kemény és lágy, angyali és ördögi, az ártatlan kisfiútól a bűnös lélekig minden. Legfőképpen kiszámíthatatlan, besorolhatatlan, megfejthetetlen. Alain Delon a „mindent” hozta el, és most, 88 évesen a „mindent” vitte magával. Csaknem száz filmjében ölt és ölelt, szeretett és szenvedett, de főképp: nem akart megfelelni soha senkinek. Sem barátnak, sem kollégának, sem élettársnak, sem titkos szerelmeinek. Végképp nem egy újságírónak. Öntörvényű ember volt. Ma már kimondhatjuk: az utolsó európai világsztár. A legelszántabb szamuráj. A legelegánsabb gengszter. A legrafináltabb zsaru. De legelsősorban: párductestű szerető.
Prágában, ahová az Asterix az olimpián című film ünnepi bemutatójára hívták meg, két különböző helyzetben kérdezhettem. A vetítés előtti sajtótájékoztatón és „menet közben”. Előbbi nem szorul magyarázatra. Kollégák közt ülve rövid, lényegre törő kérdéseket tehet csak fel az ember. Például hogy mi maradt meg az emlékezetében élete fontosabb szakaszaiból? A nevelőszülőknél eltöltött évekből. „A börtönfolyosók szaga – felelte –, hiszen a nevelőapám a fegyház alkalmazottja volt.” A bentlakásos iskolákból? „A magány és a sok csínytevés.” A hentesüzletből, ahol tanoncként dolgozott? „A nyers hús, a véres hurka, a pacal és a pástétom szaga.” Saigon, a hadsereg? „Új család, frontvonal, az elakasztott terepjáró, a katonai börtön.”
Húszévesen újra Párizs? „Bérelt szobák, bárok, utcalányok.” S amíg nem kényeztette az élet? „Nem voltam aranyifjú, csak mindenre kapható vagabund.” Viscontiról is kérdeztem. A vele forgatott Rocco és fivéreiről. Kettejük bizalmas kapcsolatáról, amely talán első nagy szerelmének, Romy Schneidernek fájt a legjobban. „Rengeteg pletyka kelt szárnyra kettőnk barátságáról. Nagy részüket Helmut Berger, a rendező akkori élettársa terjesztette. Féltékeny volt a külsőmre. Amikor A párducot forgattuk Palermóban, majd szétdurrant a dühtől. Nem bírta megemészteni, hogy Visconti rajta kívül másvalakit is szeret.”
„Van egy kápolna a birtokomon”
A „menet közben” arra az útvonalra szól, amelyet a sajtótájékoztató helyszínétől a Vencel téri moziig két testőre kíséretében gyalogosan tettünk meg. Tíz percnél nem volt hosszabb az út. Engedte, hogy kérdezzem. De mit lehet kérdezni így, kutyafuttában? Kik lettek a legjobb barátai a szakmában? „Jean-Claude Brialy, Belmondo és Trintignant.” Brigitte Bardot-val milyen viszonyban volt? – kockáztattam meg a nem egészen udvarias kérdést. „Kamera előtt volt egy forró ágyjelenetünk, de az életben soha semmi. Claudia Cardinaléval sem kerültem futó kapcsolatba annak idején.” A legboldogabbnak mikor érezte magát? „Húsz és harminc között. Épen és egészségesen jöttem haza Indokínából, akkor forgattam a Szikrázó napfényt, és akkoriban lépett be az életembe Romy.” És most? „Már nem várok semmit a sorstól. Nagyapákat, elesett öregembereket játszani nem szeretnék. Van egy kápolna a birtokomon hat szabad hellyel. Az egyiket lefoglaltam magamnak.”
Kiemelt képek: Getty Images, Birton Szabolcs/fotocentral.hu
