Hogy készült most a párizsi olimpiára?
Csisztu Zsuzsa: Hogy milyen sokat, azt elmondani nem lehet, de egyet elmesélek. Amikor az ember elindul külföldre, tisztelje meg az országot azzal, hogy beszéli a nyelvüket. Amikor az oroszországi labdarúgó-világbajnokságra készültem, fél évet jártam oroszórára, hogy felfrissítsem a gimnáziumban tanultakat. Amikor szükség volt rá, olaszul is megtanultam, most franciaórákat vettem. Egyébként szerintem magas szinten egy nyelvet csak anyanyelvi környezetben lehet elsajátítani, angolul például jól beszélek, mert Amerikában jártam egyetemre.
1988-ban a szöuli olimpián nyolcadik lett. Nem arra készült, hogy a dobogó tetején álljon?
Cs. Zs.: Minden sportoló arra készül… 1976-ban kislányként néztem a tévében az olimpiát, és közben rohangáltam körbe-körbe a lakásban, azt kiabálva: „Anya, én akarok lenni a himnusz a dobogón!” Szólt is jó párszor a magyar himnusz nekem különböző nemzetközi versenyeken.
Abbahagyta a tornát, a versenyzést. Mi volt ennek az oka?
Cs. Zs.: Szöul után még elkezdtem a következő olimpiára készülni, indultam újabb világbajnokságon, aztán az élet fordított egy nagyot a sorsomon. Kaptam egy amerikai tornász egyetemi ösztöndíjat. Óriási lehetőség volt ez számomra.
Ha nincs az ösztöndíj, a szülei megengedhették volna maguknak, hogy amerikai, fizetős egyetemen tanuljon?
Cs. Zs.: Még a repülőjegyre sem tellett nekik. Művészemberek voltak, soha nem nélkülöztünk, de tartalékaink sem voltak. Egyébként az olimpiai nyolcadik helyért annyi pénzt kaptam, hogy tudtam venni magamnak egy Nóra szekrénysort. A mai pénzösszegeket látva ez elég vicces.
Visszatérve Amerikára, hogy állta meg 18 évesen egyedül a helyét?
Cs. Zs.: Nem volt mobiltelefon, leveleztünk a szüleimmel, mire megfordult a levél, hetek teltek el. Volt például egy térdsérülésem, megműtöttek, teleraktak fémekkel, fogalmam nem volt, tudok-e még egyáltalán tornázni, versenyezni. Magányos voltam, nem volt senki, akivel megoszthattam volna a gondolataimat. A fizikai fájdalmakat jól bírtam, a torna révén volt benne részem bőven, viszont a lelki fájdalmakkal nehezen birkóztam meg. Nem egy éjszakát sírtam át.
Nem volt egy amerikai fiú, akibe szerelmes volt, és aki átsegítette volna ezeken a nehéz helyzeteken?
Cs. Zs.: Őszintén szólva elég nagy nyomás volt rajtam mind az egyetemen, mind a sportban, hogy a maximumot nyújtsam, és annyira el voltam foglalva magammal, hogy ezek nem azok az évek voltak. A szerelem később jött.
Ha már szerelem, majd’ 20 évvel ezelőtt kötötte össze az életét dr. Ketskés Norbert doktor úrral, a fiaik már nagyok.
Cs. Zs.: Krisztián 17 éves, Adrián 11. Szoktam mondani, sok mindennel foglalkozom, sok feladatom volt és van az életben, de elsősorban anya és feleség vagyok. Reggel felkelek, megcsinálom a férjemnek és a gyerekeknek a reggelit, az uzsonnát, Norbi elviszi Adriánt a suliba, onnan hazajön, együtt kávézunk, beszélgetünk kicsit, aztán rohan a kórházba dolgozni. Nekem fontos, hogy az otthonom, a férjem, a gyerekeim rendben legyenek, hogy én és az otthonunk legyen a bázis. Mindenki innen induljon el és ide térjen haza. Kertes házban lakunk, egy zsebkendőnyi kiskertünk is van, idén először csináltunk magaságyást, fantasztikus ízű koktélparadicsomaim lettek.
Amikor a férjével annak idején úgy döntöttek, szeretnének gyereket, már nagyon vágyott rá, hogy anya legyen?
Cs. Zs.: Harminchat voltam, amikor Krisztián született, negyvenkettő, amikor Adrián. Akkoriban ez késői gyerekvállalásnak számított, olyan utolsó pillanatnak. Arra vágytam, hogy jó anyuka legyek, de nincs olyan könyv, amiben leírják, milyen a jó anya. Azt tudom, hogy nekem fantasztikus szüleim voltak, a lehetőségeikhez képest nagyon sokat adtak, elsősorban lelkileg, kultúrában, szeretetben. Apám feláldozta értem, miattam a művészi pályafutását, ötéves koromtól hozott-vitt edzésre. Pilisborosjenőn laktunk, nem volt autónk, onnan nem volt egyszerű közlekedni. Útközben például mindig verseket szavalt. József Attila Kései sirató vagy a Hazám című versét kicsi koromban már kívülről fújtam. Otthon pedig klasszikus zene szólt, Csajkovszkij, Beethoven, Liszt, Kodály… Azt gondolom, annál többet, hogy a kultúra szeretete és a tudás iránti éhség az életem része lett, nem adhat egy szülő a gyerekének.
Kiemelt kép és fotók: Archív
