Dr. Varga Eszter így kezdte az ünnepségen az ön méltatását: „Vedd tudomásul, hogy egy hülye tévés vagy, és akkor tévézzél, csak máshogy!”
Máté Kriszta: Bárdos Andrást idézte, ő mondta ezt nekem, amikor vége lett a képernyős életemnek, és úgy gondoltam, egészen máshol van dolgom a világban. Szerettem volna kitalálni, mi ez a másik élet, nyomasztónak éreztem, hogy ötletem sincs, semmi nem jutott az eszembe. Stahl Judit járt mindig a fejemben, amikor ő végleg abbahagyta a híradózást, és hazament, megkérdezte tőle a férje: „Na akkor most mit fogsz csinálni?” Ő rávágta: „Főzni.” Én nem tudtam főzni, azt azonban tudtam, a tévézésről nem szeretnék lemondani. Így jött az ötlet, hogy televíziós műsorok producere legyek.
A férjével kilenc éven át vezették együtt a Tényeket…
M. K.: 2003–2009 között az akkori Tényeket. Azoknak az éveknek köszönhetem, hogy megszületett a két gyerekünk, mert nagyon jó volt úgy együtt dolgozni Andrással, hogy tudtam, bármikor bármiben számíthatok rá. Ha nekem otthon összetorlódtak a feladatok, segített, például megírta a híradós szövegemet, amit soha senki másra nem bíztam volna.
Mennyire érzi otthonosan magát a vállalkozói világban? Ebben az új életében?
M. K.: Három vállalkozásban is van részem. A könyvkiadó közös Andrással, de valójában ez az ő gyereke. András szülei írók voltak, gyerekkorától belenőtt a könyvek birodalmába. Amikor alapítottuk a céget, én is tulajdonos lettem, az elején még bele-bele kotnyeleskedtem, aztán rájöttem, jobb, ha ő csinálja. Ami tényleg az én munkám vállalkozóként, az a Cápák között című tévéműsor és Liluval a közös szépészeti vállalkozásunk. Hozzáteszem, engem a pénznél mindig sokkal jobban érdekelt a feladat. Szoktam mondani, bolond vagyok sok tekintetben, mert inkább én éhezzek, de olyan nem fordulhat elő, hogy valaki ne kapja meg időben a fizetését.
Több mint húsz éve házasok a férjével, de mióta ismerik egymást?
M. K.: Huszonhárom évvel ezelőtt volt az esküvőnk, és az első találkozásunk igencsak különleges volt. Az apukám gyerekkori barátja a Magyar Rádió neves sportriportere, Radnóti László. Tizenhat éves voltam, amikor az anyukám azzal hívta őt fel telefonon, hogy a gyereknek tévés ambíciói vannak, azonnal beszéljen le róla. Bevitt a rádióba, hogy elrettentsen a médiától. Éppen beszélgettünk, amikor egy ifjú sportriporter beszaladt a szobába. Bemutatták nekem, és már bőven házasok voltunk Andrással úgy 10 éve, amikor megkérdeztem tőle: „Nem te voltál az a sportriporter, aki anno bejött az irodába?” Mire azt válaszolta, ő is emlékszik erre a jelenetre.
A Facebook-oldalán nemcsak a díjátadója fotóját láttam, hanem a fiáról is egy képet, ő is éppen díjat vett át.
M. K.: Ritka pillanat, hogy ennyi mindent látni rólam. Ádám akkor lett kilencedszer magyar bajnok. Négyéves kora óta karatézik, annak idején András mániája volt, hogy történjék bármi, képes legyen megvédeni magát. Én nem hittem ebben, de elmentünk a Testnevelési Egyetem professzorához, Petrekanics Mátéhoz, akinek a nevéhez fűződik az a kutatóprogram, amelyben kicsi gyerekeknél meg lehet állapítani, milyen sportra alkalmas az izomzatuk, a csontjaik, az idegrendszerük. Ádám fejére mindenféle elektródákat tett, aztán rá kellett állnia egy futógépre, különféle feladatokat kapott, és folyamatosan méregették a csontjait is. Ott derült ki, hogy Ádámnak a küzdősportok valók.
A lányánál is megcsináltatták ezt a vizsgálatot?
M. K.: Nem, mert Anna kezdetben nem akart karatézni. Nem csodálom, pici kora óta babahordozóban vittük Ádám edzéseire, de végül belenőtt ebbe a sportba. A napokban jött haza Ausztriából, az osztrák openen nyert.
Azt gondolom, a gyerekek sikerében minimum 50 százalékban a szülő is benne van. Vinni-hozni kell őket edzésekre, versenyekre, sok szülő nem tudja ezt összeegyeztetni a munkájával.
M. K.: Szerintem kevesen élnek a földön, akik annyi karateruhát mosnak, mint én. De nekem fontos a családom és a munkám is, nem akartam választani. Igaz, nem voltam rákényszerítve, hogy válasszak. Szerintem csak úgy lehet jól csinálni a kettőt együtt, ha mindegyiket 100%-os energiával csinálom.
Volt idő, amikor elég szókimonó lánynak mondták. Mintha lecsendesedett volna.
M. K.: Az iskolában voltak ebből gondjaim, a tanárok mondták is, hogy nekem ügyvédnek kellene mennem, mert mindig kiálltam nemcsak a magam, de a mások igazáért is. A nyilvánosság tanította meg nekem, hogy nem lehet mindig mindent kimondani, mert nem én vagyok a fontos, hanem amit képviselek. Nem mondhatok mindig mindent ki, amit gondolok, vagy amit akarok. Bár ha a családomat kérdezi, szerintem ők úgy gondolják, hogy picit többször mondom el a véleményem, mint ahányszor kérdezik vagy kellene.
Hogy néz ki a nyaruk? Siófoki lány, irány a Balaton?
M. K.: A szüleim a Balatonnál élnek, természetesen megyünk hozzájuk, de én legalább 15 éve nem fürödtem a Balatonban. Elképzelni sem tudnám, hogy bemenjek a vízbe, a téli Balatont, a korcsolyázást szeretem. Bokáig érő „csadorban” szoktam a lábam belelógatni minden szökőévben a Balatonba vagy a tengerbe. Tisztelem és csodálom azokat, akik ezt el tudják engedni, én görcsösebb vagyok. De hogy a kérdésre is válaszoljak, kilencen megyünk pár napra Spanyolországba, jön az összes gyerekünk, a párjaik, tavaly így voltunk együtt Bulgáriában, nagyon jól éreztük magunkat. De csak pár napról lehet szó, hiszen ahány gyerek, annyi országban él. A fiam most érettségizett, szeptembertől már Spanyolországban jár egyetemre, és ott is edz, onnan jár majd versenyezni is.
Nem vágynak arra, hogy édes kettesben Andrással romantikázzanak valahol kicsit?
M. K.: Biztosan belefér ez is a nyárba, mindenképpen szakítunk rá időt.
Kiemelt kép: Pejkó Gergő
