Az élete egy része Szécsi Pál jegyében telt és telik. Fiatal, pályakezdő színészként erre vágyott?
Gergely Róbert: Örülök, hogy színészt, és nem énekest mondott, mert a pályámat sok csodálatos szereppel, drámai szerepekkel kezdtem a Pécsi Nemzeti Színházban. Sokat játszottam például Lang Györgyivel, Kulka Jánossal és Vári Évával. Szerettem volna híres filmszínész is lenni, egy-két filmben szerepeltem is. Tele voltam álmokkal, de ezek között nem szerepelt, hogy Szécsi Pál dalainak előadója legyek. Pályakezdőként nem is örültem neki. Nem hasonlítani akartam valakihez, hanem önmagam lenni. Aztán akaratlanul mégis Szécsi Pál nyomába eredtem, és ez meghatározta az egész életemet. Soha nem felejtem el, amikor fiatalemberként a Himnusz a nyárhoz című dalát énekeltem, és annyira megérintett, úgy sírtam, hogy nem tudtam végigénekelni. Éppen magányos voltam, és ebben a dalban olyan üzenetek vannak, hogy minden sora szíven ütött. Azt éreztem, rólam szól.
Szécsi és a csodás színésznő, Domján Edit szerelme tragédiába fulladt…
G. R.: Edit jóval idősebb volt Palinál. Az akkori társadalmat ez megbotránkoztatta, ellentmondott a kor erkölcsi elvárásainak. Szerintem ennek lettek mind a ketten az áldozatai. Én már abban a korban cseperedtem fel, amikor nyugodtan lehetett volna idősebb szerelmem, de ilyen nem volt. Volt velem egykorú, volt fiatalabb. Az első feleségem, Tallós Andrea, Simon fiam édesanyja például kilenc évvel, a második feleségem, Timi, 24 évvel volt fiatalabb. De ma már mindegy is, ki hány éves, mekkora a korkülönbség, nem számít. Amikor a Színművészeti Főiskolán átvettem a diplomámat, Nádasdy Kálmán tanár úr ezzel a jó tanáccsal engedett utamra: „Robi, kicsiket álmodni mindenki tud, de nagyot érdemes.” Én azóta is álmodozó vagyok a hivatásomban és a magánéletemben egyaránt.

Mik voltak a magánéleti álmai?
G. R.: Apa, anya, gyerekek, szép és idillikus családi élet. Aztán fiatalemberként elragadott a színház, a munka, és tetszik, nem tetszik, sztahanovista férfivá cseperedtem. Elcsúsztak a dolgok a munka, a siker, a feladat, a közönség, a színház, a színpad felé. Ezt bizony megsínyli az embernek a magánélete. Az egyensúlyt, a harmóniát megteremteni, megtartani nem könnyű. Nem tudom, mi a recept, nem tudom a központi jósda telefonszámát sem. Így ez nekem hosszú távon nem sikerült.
Úgy él önről a legenda a szakmában, hogy akivel egyszer összekötötte az életét, azzal megmaradt a barátsága.
G. R.: Attól, hogy megváltoznak a dolgok, megváltoznak az érzelmek, nem kukázzuk ki egymást, nem bánunk egymással rosszabbul.

66 éves, bár ez nem látszik. Hogy látja magát 10-15 év múlva?
G. R.: Amikor hatvanéves lettem, a Neoton együttes frontembere, Végvári Ádám fölhívott, és csak ennyit mondott: „Kezdődik…” Honfitársaim, ez azt jelenti, hogy akik hasonló korban járnak, mint akkor vagy most én, azoknál valami valóban elkezdődik. És nem csak arra gondolok, hogy itt vagy ott fáj. Szerencsére vannak kivételek. Az édesanyám, Vajek Jutka 86 éves, Siófokon él, a Balaton partján boldogan és nagyon jó egészségben. Rengeteget mozog, sétál a kutyájával. Egyik ilyen alkalommal én is elkísértem, sajnos éppen mozgási problémáim voltak. Fájt a térdem, a csípőm, az ízületeim, a nálam húsz évvel idősebb anyukám száguldozott elöl, én lemaradtam, mire hátra szólt: „Robi, jössz már végre?!” Alig tudtam összekaparni magam. Szóval jó lenne, ha nem fájna 15-20 év múlva semmim, és az is jó lenne, ha még módom lenne nagypapává válnom. Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de én nagyon jó nagypapa lennék, ebben biztos vagyok.
Beszéltünk múltról, jövőről, de mi a jelen? Hogy áll a szerelemmel? Az utolsó hírem az volt, van párja. Nem lesz esküvő?
G. R.: A hír igaz, jól vagyunk együtt, de egyikünk fejében sem fordult meg az esküvő gondolata. Az én, a mi korunkban már nem az a fontos, hogy ujján egy jel legyen, egy ékszer, ami azt a kört jelenti, hogy minden rendben van, hanem itt bent, a szívünkben kell rendet teremteni. Ma már mások a prioritások, mint, mondjuk, 30-40 évvel ezelőtt. És ez egyáltalán nem baj.
Kiemelt kép: Olajos Piroska/fotocentral.hu