Arra a kérdésre, hogy mi a hosszú házasságuk titka, egyszerre vágják rá: a szeretet. Majd Csilla még hozzáteszi, hogy a kompromisszumkészség, amire színészfeleségként gyakran szüksége volt. Hatalmas szerelem volt az övék. Kitartottak egymás mellett akkor is, amikor a családjaik ellenezték a kapcsolatukat, vagy amikor éveken át más városban éltek. „Már a kamaszkorunkat együtt töltöttük, ami olyan mély benyomást tett ránk, olyan erős érzelmek alakultak ki, hogy nem tudtunk egymáson túllépni – kezdi Csilla a Storynak. – Pedig velünk aztán mindenféle megtörtént, beleértve a távkapcsolatot is. Sőt engem egy másik fiú feleségül akart venni, még az anyámtól is elkért, aki ráadásul az áldását adta neki… De nekem Péter kellett. A nagymamám meg is mondta, hogy ’ettől a fiútól nem fogsz megszabadulni.’ A legszebb az egészben, hogy ettől még nem akartam hozzámenni, ő meg nem akart elvenni. Viszont mivel együtt akartunk élni, kénytelenek voltunk összeházasodni. Az volt a szerencsénk, hogy mindkettőnk családja olyannyira ellenezte az esküvőt, hogy már csak azért is egybekeltünk! – nevet fel. – Az én szüleim azt mondták, hogy ’Kislányom, csak színészhez ne’, Péter szülei meg összességben azt vallották, egy színész ne nősüljön meg… Nekünk ez felhívás volt keringőre!”
Valamit valamiért
„Mondjuk, sok igazság van abban, hogy egy színész ne házasodjon meg – veszi át a szót a feleségétől Péter, aki nemrég ünnepelte a nyolcvanadik születésnapját. – Noha életem egyik legjobb döntése volt, hogy elvettem a Csillát, nem lehet elmenni amellett, hogy neki mennyi áldozatot kellett meghoznia értem, értünk. Ezt mindig is tudtam, de amióta abbahagytam a színházcsinálást – 2021-ig voltam a szolnoki Szigligeti Színház igazgatója –, még tisztább lett a kép. Most utólag meg is szenvedem ezeket a gondolatokat. Az elmúlt hatvan évünk alatt sok hibát vétettem. Maradjunk annyiban, hogy a színház többször volt az első helyen, mint kellett volna. De hát eső után köpönyeg…”
„Péter mentségére szóljon, hogy ő tényleg rendkívül szeretett dolgozni, és én tiszteltem az eltökéltségét – folytatja az asszony. – A másik, hogy mindig azt mondta, mennie kell, el kell vállalnia, pénzt kell keresnie, és ezt beláttam. Másként nem is tudta volna eltartani a családját. Persze ettől még előfordult, hogy én azért mondtam a magamét. És olykor-olykor még mindig mondom. Hisz épp nemrég történt, hogy amikor fogorvoshoz volt időpontom, a férjemnek le kellett szaladnia Szolnokra. És ki maradt megint itthon? Hát én. Ez egész életünkben így volt. És mégis, én ezt nem élem meg drámaként, nem érint mélyen, de különösen rosszul sem. Megint csak a kompromisszum, igaz?”
Több időt töltenek együtt
Mint mondják, amióta a színész felhagyott a munkával, több időt töltenek együtt, mint valaha. „Ez akár azt is eredményezhette volna, hogy hirtelen elkezdünk a másik idegeire menni, elkezdjük kerülgetni egymást a saját otthonunkban, de erről, hál’ isten, szó sincs – hangsúlyozza Péter. – Meg is fogadtuk, nem fogunk egymással zsörtölődni, nem szólunk rá a másikra, hogy miért így vagy úgy csinálja a dolgait. És ami a legfontosabb, semmit sem teszünk kényszerből – magyarázza. – Jólesik a nyugodt élet, hogy körbevesznek az unokáink, hogy oda megyünk és akkor, amikor csak akarunk. Például nemrég néhány napra Sopronba utaztunk, és úgy volt, hogy egy napra átugrunk Bécsbe is. Rögtön az első nap reggelén hívott a lányunk, hogy hogy vagyunk, mire mondtuk, nem annyira jól, nincs kedvünk az egészhez. Ezt hallva megkérdezte, arra tán nem gondoltunk, hogy akár haza is jöhetnénk. Nekünk azt lehet? Tettük fel a kérdést magunknak. És megbeszéltük, hogy lehet. Erre beültünk a kocsiba, és hazajöttünk – meséli nevetve. – Szóval így vagyunk mi. Amit a világból ki akartunk venni, azt ki is vettük.”
Kiemelt kép: Olajos Piroska/fotocentral.hu
