Beleért a nagyiszerepbe…
Molnár Piroska: Bőségesen, közeledem ugyanis a nyolcvanadik évemhez. Elvagyok vele, de azért ez picit megcsapja az embert. Amikor annak idején a Bors néni című színdarabot játszottam, ugye ő 80 éves, azt gondoltam, hol van az még, azt meg sem érem. Gyerekkoromban ugyanis már egy ötvenéves emberről is azt gondoltam, milyen öreg, és lám, én még most is itt vagyok, és ráadásul 10-15 évre tervezgetek előre.
És mit tesz azért, hogy még 10-15 éve legyen?
M. P.: Ami tőlem telik, mindent. Színészként nagyon fontos, hogy ne hülyüljek meg, a szellemi frissességem megmaradjon, az természetes, hogy memorizálok, szöveget tanulok, de mellette rengeteg keresztrejtvényt fejtek. Az igaz, hogy a kérdések gyakran ismétlődnek, de azért minden hónapban jönnek újak is, no meg az ember elfelejti, hogy mi volt. Ez olyan, mint az Agatha Christie-regények. Egy- vagy kétévente újraolvasod őket, mert már elfelejtetted, hogy ki a gyilkos. A fizikai romlással is szembemegyek, gyógytornázom, sajnos az ízületek kopása ellen nem igen van mit tenni, de van segítőm, a botom.
Évtizedek óta egyedül él, ha mondjuk, váratlanul bekopogna az ajtaján egy fiatalember, és azt mondaná, én vagyok az unokád, mit tenne?
M. P.: Sajnos vér szerinti unokám nincs, de az egyik tanítványomat, egy erdélyi fiút befogadtam az otthonomba. Amikor elvégezte a főiskolát, itt maradt, nem akart hazamenni Kézdivásárhelyre. Miután a szüleit ismertem, láttam, milyen rendes emberek, így felajánlottam neki, ne menjen albérletbe, lakjon nálam. Van egy külön bejáratú kis udvari szobám teakonyhával, fürdőszobával, jól érzi itt magát, nem zavarjuk egymást. Néha én kopogok be hozzá, néha ő hozzám, segítjük egymást. A Nemzet Színésze vagyok, ezért jár egy kis juttatás. Még dolgozom, nem keveset, nyugdíjam is van, és miután nem akarok gyémánt fülbevalókat és nercbundákat venni magamnak, van miből segítenem őt és a fiatalokat. Ha manapság egy kezdő színész csak a színházi fizetéséből akar megélni, akkor annak nagyon nehéz, szinte lehetetlen.
Sokat dolgozik, színházban, televíziós sorozatokban, Drága örökösök, Keresztanyu, de amikor hazamegy – jó, nincs egyedül –, van, aki segíti a hétköznapokban?
M. P.: Amikor hazamegyek, azonnal felveszem a pizsamám, ha pedig van olyan nap, amikor nem dolgozom, akkor le sem veszem. Nem túl csinos, de abban és akkor érzem úgy, hogy pihenek. Egy színésznek jól kell bánnia, gazdálkodnia az idővel. Ha nincs munka, muszáj pihenni, mert különben nem bírja soká. Hogy ki segít a hétköznapokban? Volt egy házmester nénim, Gizike, sajnos nyolcvanvalahány évesen meghalt, de neki van egy Gizi nevű lánya, akinek szintén van egy Gizi nevű lánya, ők ott laknak alattam. A középső Gizi nagyon intelligens, remek nő, ő segít, természetesen havi fizetésért. Szükségem van rá, mert én még a mosógépet sem tudom bekapcsolni. Főz, mos, takarít rám, mindent megcsinál. Nélküle képtelen lennék ellátni magam.
Ahogy most a fiatal színészt segíti, önt hajdan ki segítette? Azt tudom, gyerekkorában nagy szegénységben éltek, hogy sikerült ebből kitörnie?
M. P.: Annak idején még létezett társadalmi ösztöndíj. Így aki jól tanult, bármilyen szegény is volt, megadatott neki a tanulás, az ingyen kollégium. Békés megyében laktunk, és a szomszédos Csongrád megyében, Szegeden volt egy közgazdasági technikum, oda iratkoztam be. Mindenképpen nagyvárosban akartam tanulni. Velem azonban törököt fogtak, mert közgazdasági iskola ide vagy oda, még a kettőt és hármat sem tudtam összeadni, de volt ott egy csodálatos magyartanárnőm, kimondom a nevét, Csontos Magda, ő mindenen átsegített. Látta, hogy könyvelő biztos nem leszek, de azt is meglátta, hogy máshoz, irodalomhoz, versmondáshoz van tehetségem. Hétvégénként kikért a kollégiumból, hazavitt magukhoz. A férje újságíró volt, úgyhogy nagyon-nagyon-nagyon körül voltam támogatva, rajongva.
Édesapja korán meghalt, az édesanyja egyedül nevelte.
M. P.: Akkoriban majdnem természetes volt, hogy a gyerekeknek nem volt apjuk. Az apák a háborúban voltak, volt, aki hazajött onnan, volt, aki nem, az enyém nem. Az anyámnak sok testvére volt, és miután én késői gyerek voltam, az unokatestvéreim mind felnőttek voltak, ők babáztak velem, rengeteg szeretetet, figyelmet, törődést kaptam tőlük. Aztán amikor nagyobbacska lettem, hamar megtanultam olvasni, és akkor már semmi másra nem vágytam, csak hogy éjjel-nappal olvashassak. Anyám eldugta előlem a könyveket, beágyazta őket. De miután egy nyugdíjas állatorvos házaspárnál laktunk, és nekik rengeteg könyvük volt a padláson, titokban odamenekültem, és ott olvastam. Volt, hogy az egész falu engem keresett, és csak órákkal később a padláson találtak meg, úgy, hogy zokogtam Kosztolányi Dezső verseskötete, A szegény kisgyermek panaszai fölött.
A mai napig szeret olvasni?
M. P.: Miután rossz alvó vagyok, éjjelente háromóránként felébredek, éjszaka is olvasok, meg filmeket nézek.
Miért nem vesz be altatót?
M. P.: Még korai lenne, majd húsz év múlva.
Jaj, nagyi! A darab címe, amelyben egy kicsit süket, hallókészülékes nagyit játszik. Saját unokája nincs. Kérdezhetem a fiáról? Arról, hogy milyen volt?
M. P.: Remek kis ember volt, szép, okos, nyelveket beszélt. A hálószobámban ott van a fényképe. Nem hiszek a sorsszerűségben, de azért néha elgondolkodom azon, hogy vajon ennek miért kellett így történnie. Miért kellett a fiamnak meghalnia? Eddig nem jöttem rá. Szokták mondani, az idő gyógyítja a sebeket, hát nem nagyon. Látszólag igen, hogy az ember képes legyen a hétköznapjaiban becsülettel helytállni, de a fájdalom ott a mélyen mindig megmarad.
Kiemelt kép: Birton Szabolcs/fotocentral.hu
