Ritkán beszél annyira őszintén saját magáról a nyilvánosság előtt, mint Kadarkai Endre Szavakon túl című műsorában, a Klub Rádióban.
„A fogaim is csúnyák voltak”
A színésznőnek az édesanyja mindig azt mondta, ne fogadjon el semmit, mert mindennek ára van. „A dicséretnek is! Annak is van egy mögöttes tartalma. Ezt már nagyon sokszor észrevettem – kezdi a színésznő, aki úgy érzi, kislányként még egyáltalán nem volt szép. – Csúnya voltam, kifejezetten csúnya! Magas voltam, nagyon sovány, X-lábam volt, a fogaim is nagyon csúnyák voltak. Ronda lány voltam, ezt éreztették is velem. Arról nem beszélve, hogy nagyon ügyetlen voltam. Jaj istenem! A tornatermek! Hogy azoktól én hogy féltem! Majdnem azért nem lettem színésznő, mert egyszer azt olvastam valami cikkben, hogy rengeteg tornaóra van, és mozgásórák vannak, amiken a színészeknek mindenfélét kell csinálni. Akkor én azt mondtam: nem leszek színész, mert én egy tornaterembe sem merek bemenni. De aztán lettem. Nem emlékszem, biztos, hogy csúfoltak. Ezek a dolgok belém épültek, ezeknek az eredménye bennem van. Hogy ez mit hozott elő belőlem? Dühöt és reményt, hogy egyszer majd megmutatom… A bizonytalanság, amit gyerekkorban beépítenek, az benn marad. Soha nem múlik el, egy védekezéssé alakul át.”
„Az embert egyszer csak nem veszik észre”
A színésznő arról is mesélt, fogalma sincs, mikor lett belőle bomba nő. „Nem vettem észre. 14 körül voltam, de idősebbnek néztem ki. Ültem a Balaton-parton, és egy rakás fiatalember odaült mellém. Én azt gondoltam magamban: ’Istenem, nem merek megmozdulni, mert biztosan nem vették észre, hogy itt vagyok.’ Azt hittem, azért ültek oda, mert nem láttak engem. Fel sem merült bennem, hogy azért ültek oda, mert én ott voltam. Ez nem nagyon változott meg, a mai napig néha úgy érzem, az emberek nem tudják, hogy ott vagyok, vagy ezt szeretném hinni. Állandóan ismétlik a Bujtor-filmet, amiben egy pici ruhácskában – annál kisebben, mint amiben kellett volna – ott üldögélek. Eszetlenül kint vannak az egyébként gyönyörű előnyeim: a hosszú lábam is meg a gyönyörű mellem is. Nem tudtam róla. Akkor én a szöveggel voltam elfoglalva. Nem tudtam, hogy jó nő vagyok. Még egy érdekes eset volt. Nagyon szépen felöltözve kiléptem a háznak az ajtaján, ahol lakom, és láttam, hogy a túloldalon négy-öt fiatalember beszélget. Kopogott a cipőm, és nagyon jól néztem ki miniszoknyában. Gondoltam, hogy na most, amíg elmegyek az autóig, ezek majd biztosan megnéznek. Hát nem így lett. Ezt például észrevettem! Ez egy pontos biológiai pillanat volt. Az embert egyszer csak már nem veszik észre, nem kap visszajelzést. Nem voltam tőle boldog, de levontam belőle a következtetést, hogy ez így van, és kész. Hogy a világ mennyire szép és kerek, és mennyire tudja a dolgát.”
„Nem csalódok én senkiben”
Hernádi énjének egy legbelsőbb magját mindig igyekezett mindenki elől rejtve tartani. Ebben is fontos szerepe van édesanyja már korábban említett tanításának. Céljaiért is mindig egyedül küzdött. „Én nem hiszem azt, hogy másra lehet támaszkodni. Még nem estem le villamosról. De sokszor volt régebben, hogy nyújtják a kezüket, hogy lesegítsenek. Én meg mindig arra gondolok, hogy ha odaadom a kezem, akkor egy kezemmel kevesebb van, hogy normálisan meg tudjak kapaszkodni, mert ő biztosan nem fog engem megfogni. Elkéri a kezemet, de biztos, hogy nem segít. Anyukám tanítása, hogy ne fogadjak el semmit, mert mindennek ára van, az itt is érvényes. Ha elfogadom azt a kezet, amit nyújtanak, annak ára van. És arra is csak ráb*szok, hogy finoman fejezzem ki magam. Ez a megfigyelésem. Nem csalódok én senkiben, nem várok el tőle semmit. Nem tudom, azt mondani, hogy ő tehet róla. Én nem gondolom, hogy ő tehet róla. Én tehetek róla, hogy odaadtam magam egészen.”
