Ez nem az „utolsó interjú”. Telefonbeszélgetéseink szilánkjait rakom most össze. Azt, ami közre adható. Az elmúlt két-három év apró momentumait. Kínjait, fájdalmait. A napjait megkeserítő döntéseit. Mélységesen zavarta, hogy a szakmából már alig-alig kereste valaki, közben nem is tette lehetővé, hogy bárki megtalálja. Volt, hogy napokig fel sem vette a telefont. Nem vágyott emberi szóra, őszinte érdeklődésre, tapogatózó kíváncsiságra. Menekült minden és mindenki elől. „Leszoktak rólam – mondta minden alkalommal Tordy Géza. – Nem hívnak. Nem vagyok már fontos senkinek.”
Infarktus és gerincsérv
A Vígszínház volt és maradt a szíve csücske, ahová Várkonyi Zoltán szerződtette. Az ő színésze volt. Neki pedig ő az imádott mestere. Ment volna oda még játszani is, rendezni is, ha hívták volna. De nem gondoltak rá. Ez lett élete egyik nagy, de az is lehet, a legnagyobb szívfájdalma. Volt infarktusa és gerincsérve. Úgy-ahogy mindkettőből felépült. A lelki sebei, emberi, művészi csalódásai nehezebben gyógyultak. Bizonyos esetekben egyáltalán nem. Nyilatkozni nem is akart már. „Mindig zavarba kerülök, ha leírva látom a szavaimat. Időnként máshogy gondolom azt, amit megfogalmazok. Ellenőrizetlenül jönnek belőlem a mondatok. Tam-tam-tam. Mint az afrikai dob hangja.”
Koszorúval búcsúzott élete szerelmétől
Megesett, hogy délután háromkor ébredt. „Azt sem tudom, milyen nap van. Milyen? – kérdezte. – Baj van a fogaskerekeimmel.” A világról sem volt már semmi mondanivalója. „Csupa keserűség, amit érzek. Azt hangoztassam?” Élete nagy szerelméről, Törőcsik Mariról szinte alig beszélt. Sokáig nekem sem. Ki kellett várnom azt a napot, amikor megnyílt ez ügyben. „Három, három és fél évet éltünk együtt. Nem voltam a férje, mégis mindig a férjeként emlegetett. És mindig négy évről beszélt. Ezt sem tudta pontosan. Szeretett, igen! Ezek olyan édes kis dumái voltak. Csak aztán… Szétmentünk. Sem én, sem mások, akik szerették, nem értették, mi fogta meg az ő különleges lelkét Maár Gyulában. Sokat vitatkoztak, veszekedtek. Mari tűrt és szenvedett. Majd elájultam, amikor megtudtam, hogy negyven évig éltek együtt. Sajnáltam őt. Sokkal szebb életet érdemelt. Pedig megvolt a pontos emberismerete, az egészséges értékítélete!” Elbúcsúzni nem is tudtak egymástól. „Mari unokaöccsével voltunk lent a Tisza-parton. Azon a ponton, ahol a hamvait a folyóba szórták. A révész mutatta meg, hol történt az egész. Ott dobtam koszorút a vízbe.” Bevallotta, ha el is váltak az útjaik, ő mindig úgy rajongott Törőcsik Mariért, mint közös filmjükben, a Külvárosi legendában, ahol szerelemmel csodálta őt.
Elvágyódott már
Utolsó örömeinek egyike az volt, hogy a Nemzet Színésze lett. A másik a nemrég született unokája. De ezek is csak pillanatnyi örömök voltak számára. „Vénember vagyok. Beteges vénember – fortyogott. És csak emésztette magát. Dühben és haragban. – A rossebeket! Ez már nem élet!” Mert sokáig nagy életet élt. De azok az esztendők, amelyek a végére jutottak neki, az ő fogalma szerint már csak nyűglődéssel, meggyötörtséggel, elvágyódással jártak. Óriási színész volt Tordy Géza. Humorát, energiáját, férfias eleganciáját minden szerepében megcsillantotta. De már készen állt arra a bizonyos harmadik figyelmeztetőre…
Kiemelt kép: Csibi Szilvi/fotocentral.hu
